A szövetségi kapitány a második félidőben csatára lecserélésén gondolkodott, de aztán úgy határozott: a pályán hagyja az éket. Megérzése nyomán írhatta diadalmasan a Belfast Telegraph: „A nagy megmenekülés tíz emberrel.” (Akár egy Eugene O'Neill-dráma címe is lehetne.) Lafferty pedig büszkén említhette: „Befejezetlenül hagyni valamit? Olyan nálunk nincs. Mindenki tudja, hogy a mi csapatunk az utolsó pillanatig küzd.”
Nem csekély mértékben ennek tulajdonítható, hogy az ír szövetség számára nem is a Mikulás, hanem a karácsony érkezhet el már az ősszel, mert a vezérkar úgy kalkulál: ha az F csoport élén álló válogatott Eb-résztvevő lesz, akkor legalább nyolcmillió font kerül a szervezet kasszájába. Ellenben megannyi magyar ismét a balsorson tépelődik...
Rosszul teszi.
A belfasti döntetlen – a végkimenetel ellenére – nem a szerencsén és a balszerencsén múlt, hiszen a találkozó egészében nyújtottak alapján a még létszámfölényben is passzív magyar válogatott nem érdemelt győzelmet. Noha az együttes az utolsó pillanatokig megvalósította, amit az előző öt selejtezőjén mindig realizált, azaz nem kapott gólt (Feröer szigetek 1-0, Finnország 1-0, 1-0, Görögország 0-0, Románia 0-0), támadójátéka ezúttal sem volt, mert játékosainak többsége – szokás szerint – hátul maradt, hogy a középpályás és a védősor lassú embereinek ne kelljen reménytelen futóversenyeket vívniuk.
Ez a kényszerű – a realitásokkal számot vető – taktika rendszerint kevés haszonnal jár, de időnként szériában is járhat eredménnyel, amint azt Paulo Sousa Videotonjának és Dárdai Pál (német hangja: Bernd Storck) válogatottjának az esete bizonyítja. Ezek azonban kivételes kázusok, ráadásul a viszonylag legjobb hatásfokú defenzív sorozatból sem következik diadal: egy ponton kifullad a menet, s a „nullás” csapatot a helyére sorolja a futball.
A legutóbbi két meccséből két pontot szerző magyar együttes előtt párját ritkító lehetőség előtt nyílt, hiszen a görögök váratlanul kiiratkoztak a versenyből az amúgy is gyógycsoportnak nevezhető hatosból, amelyben a riválisok közül három – az északír, a finn és a feröeri válogatott – „megbízhatóan” nem tud futballozni. De bármennyire bajban vannak a labdával az északírek, fizikai és pszichikai felkészültségüket, azaz dinamikájukat és eltökéltségüket hazánk fiai még akkor is csak irigyelhetik, ha a Windsor Park lovagjai az Üllői úton az utolsó tíz percben fordítottak (2-1), míg Belfastban közvetlenül a záróra előtt egyenlítettek.
Azért a magyarok számára is van még remény: a legjobb harmadik pozíciója – ez egyenes ági Eb-részvételt jelentene –, illetve a pótselejtező. Igaz, az utóbbira kiemelés lesz, és honfitársaink aligha kapnak helyet a kedvezményezettek között. Könnyebb lenne (lett volna?) ebben a csoportban a direkt bejutás az Eb felemelt létszámú mezőnyébe. Ha hazánk fiai eljátszanák a rendkívüli esélyt, az azért is fájdalmas volna, mert nem tudni, legközelebb mikor lesz a mostanihoz hasonló, főként a külső körülmények összejátszásából fakadó sansz.
Ami biztos: az UEFA jó ideig marad majd a huszonnégynél, az Európa-bajnokság szereplőinek állományát egyhamar nem emeli tovább.
