Gyöngyös a homlok
Előzetesen arról volt szó, hogy a torna befejezése után kihirdeti az Eb-re utazó keretet, ez mégsem történt meg. Annyira megviselték a látottak, hogy inkább elodázta a döntést?
Hogy mennyire viseltek meg, azt hagyjuk, arról viszont fogalmam sincs, honnan származott a hír, miszerint a hét végén kijelölöm az utazókat. Az utolsó pillanatig várok a névsorral, ami azt jelenti: a listát csak a péntek délelőtti edzés után hozom nyilvánosságra.
Ekkora a baj, hogy az utolsó pillanatig kell várni?
Mivel összesen tizenkét közös edzés mellett két, a bahreinekkel vívott tréningjellegű mérkőzés, valamint a gyöngyösi torna három találkozója van mögöttünk, szerintem természetes, hogy a hátralévő napokban minden percet ki kell használnunk, és figyelembe veszem a döntésnél azt is, amit a felkészülés hajrájában látok, tapasztalok.
A víkenden a csehektől és a lengyelektől kikapott a csapat, a fehéroroszokat legyőzte. Vegyes a kép a szürke dominanciájával?
Így is lehet fogalmazni. Persze tudomásul kell venni, hogy egy előkészületi tornán a hibák feltárása, azok kijavítása a döntő szempont, nem pedig a csillogó játék. Márpedig nekünk volt, van mit feltárnunk, de ezen nincs is mit csodálkozni. Az együttes három meghatározó játékosának, a sérülés után visszatérő Iváncsik Gergőnek, Császár Gábornak és Tamás fiamnak a kézilabda helyett most még a rehabilitációval kellene törődnie, de a kényszer nagy úr, hiszen a nyakunkon az Eb.
Nagy László távolmaradását ki ne felejtse...
Bevallom, az ő esetét direkt nem akartam szóba hozni. Az orvosok úgy döntöttek, hogy jobb, ha kihagyja az Európa-bajnokságot, és én elfogadtam a szakvéleményüket.
Korábban azt nyilatkozta: furcsállja, hogy Veszprémben megvárták a januári Eb-t az őszi lábsérülés kikúrálására. Mára megbarátkozott a helyzettel?
Ismétlem, már nem szeretnék Nagy ügyével foglalkozni. Laci hiánya persze hatalmas érvágás, de meggyőződésem: mostantól előre kell tekintenünk, úgyhogy azokra a játékosokra koncentrálok, akik ott lesznek Dániában, s nem azokra, akik nem.
Előbbiek közül a legtöbben ott voltak abban a csapatban is, amely – még Nagy nélkül – kiharcolta a londoni olimpiai részvételt. A társaság Gyöngyösön mégis önmaga árnyéka volt. Múlik az idő?
Más a gond. London előtt százharminckét napot gyakorolt együtt egy olyan gárda, amely összetételében jóval homogénebb volt, mint a mostani, nyolc-kilenc klubból verbuvált alakulat. A fiúk akkor egymás gondolatait is ismerték, míg most nagyon rövid időt tölthettek el közösen. De ígérem, azon leszünk, hogy kihozzuk a legtöbbet a csapatból.
Mi a legtöbb?
Bár hallom, sokan okoskodnak, és előre tudják, kudarcot vallunk, én annak ellenére is reménykedem a tisztes helytállásban, hogy állítom: a bivalyerős aalborgi csoportból már a továbbjutás – azaz a négyesben legalább a harmadik hely megszerzése – is erőn fölüli teljesítmény lenne. Riválisaink közül a spanyolok világbajnoki címvédők, jelen állapotunkban az izlandiak kétségkívül esélyesebbek nálunk, míg a norvégok szinte hazai pályán játszhatnak majd: úgy tudom, meccsenként háromnégyezer jegyet máris felvásároltak a szurkolóik.
Fölteszem, mindennek ellenére nem érné be háromszoros vereséggel...
Eltalálta. Nincs információm, úgyhogy csak bízom benne, a szövetség hivatalos célkitűzése sem nagyon tér el majd az enyémtől: tovább kell jutni a tizenkettes középdöntőbe. Ha így történik, kettős lehet majd az örömünk: részint sikerült, amit elterveztünk, részint biztosan túl leszünk legalább egy bravúron.
