A gólzápor kifejezés alapján ez az ember esőcsináló volt. A válogatottban 68 mérkőzésen 75-öt szerzett. A Honvédban 160 meccsen 177-et. Az 1954-es világbajnokságon 11-et vágott be; ennél többet – tizenhármat – egy vb-n csak a francia Just Fontaine ért el (1958-ban). Az FTC-ben 89/70 volt a bajnokimeccs-mutatója, a Barcelona együttesében – valamennyi hivatalos fellépését beszámítva – 126/82. A magyar NB I-ben öt olyan évadot számlált, amelynek során legalább harmincszor küldte a labdát a hálóba...

Szédület.

Pláne, hogy korántsem „csupán” a góljaival hódított. A játék virtuózai közé tartozott, a valaha volt legragyogóbb artisták egyikeként – Peterdi Pál szavaival – „kis fehér házinyúllá” tudta változtatni a labdát, megmozdulásai finomabbak voltak, akár a legízletesebb étel szülei Illés utcai vendéglőjében. Ollózásait legendákba foglalták, az ellenfelek pedig betéve tudták: ezt a Kockát nem lehet elvetni...

A mérce nála annál is magasabbra került, mint amennyire felemelkedett úgynevezett felhőfejeseinél. (Meg egyáltalán.) Az 1954-ben 9:2-vel zárult Honvéd–Salgótarján kupameccsen öt gólt termelt, mire az újság azt írta: „Kocsis ezen a mérkőzésen csak eredményességével tűnt ki.” Ennél azért többször minősítették ekképpen: „A labdát mindkét lábával zsonglőrszerűen kezelte, kitűnően kombinált, a kapu közelében pedig életveszélyt jelentett.” Egyfolytában bűvölt, a leginkább mégis az 1948/49-es évadban és – a „tarjáni” bírálat ellenére – 1954-ben nyűgözte le a publikumot. A negyvenes évek végén az FTC úgy hódította el a bajnoki címet, hogy – minden idők legnagyszerűbb csatársorainak egyikét felvonultatva – nem kevesebb, mint 140 gólt szerzett. A nagy ötös tagjai közül Budai, Kocsis, Deák és Czibor mind a harminc meccsen játszott, és Mészáros is csak hat mérkőzést mulasztott, de a „gyártás” azt tükrözi: olyan nagyon még ő sem hiányzott... (Negyvennyolc karácsonyán Újpesten nyert 5:3-ra – a teljes kvintettel – az FTC, ám az egész évadban zöld-fehér ünnep és tűzijáték volt.) Ötvennégyben pedig a parádés Kocsis főszerepet játszott abban, hogy az olimpiai bajnoki címvédő magyar válogatott a vb döntőjébe jutott. A jobbösszekötő – ha nem a legjobb összekötő – néggyel lepte meg a nyugatnémeteket azon a 8:3-as csoportmeccsen, amelyen Werner Liebrich „szétrúgta” Puskás Ferencet, majd egyaránt kettővel szomorította el az előző világbajnokság két finalistáját, a brazil, valamint az 1950-ben aranyérmes uruguayi együttest. A csapatkapitány távollétében szinte a vállán vitte a földkerekséget lebilincselő művészgárdát, aztán a döntőben – melyre Puskás visszatért – gól nélkül maradt.

Ez kétszeresen is jellegzetes momentum. Egyrészt Kocsis Sándor, bármilyen extraklasszis volt is, csak akkor lehetett a No. 1., ha zseniális társa nem játszott, és ezt a besorolást kiváltképp megerősítették a spanyolországi esztendők, mert a „disszidálás” után Puskás reprodukálta hazai önmagát Madridban, míg Kocsis hét évad alatt csak 75 bajnoki mérkőzésen szerepelt Barcelonában. Kvalitásait messzemenően elismerték, de neki a beilleszkedés nem ment oly bámulatosan, mint a tüneményes „Panchónak”. Másrészt a világbajnokság berni csúcstalálkozója azért is sorsszerű Kocsis egyébként káprázatos pályafutásában, mert a briliáns csatár háromszor vesztett 3:2-re Svájcban: a vb döntője után a Barcelonával a Benfica elleni BEK-döntőben (1961-ben, szintén a Wankdorf stadionban), majd a Hamburggal vívott KEK-nyolcaddöntő harmadik, Lausanne-ban rendezett találkozóján (amelyen a katalánok mindkét gólját ő érte el 1963-ban).

Spanyolországban nem volt boldog: honvágy gyötörte, egyúttal nehezen dolgozta fel azt is, hogy első három ottani évadában csak huszonnégy ligameccsen léphetett pályára. S összehasonlíthatatlanul nagyobb csapások is érték: felesége egy karambol következtében élet-halál között lebegett – de túlélte a balesetet –, majd a futballtól már visszavonult Kocsisnak amputálni kellett a lábfejét, és kiderült róla, hogy gyomorrákja van. Életének ötvenedik esztendejében kiesett egy barcelonai klinika ablakán; azóta sem tudni, elhatározás vagy tragikus véletlen idézte elő a végzetét.

Ami biztos: a „hatalmas magyarok”, az Aranycsapat tagjainak egyike előtt tisztelgünk ma; aranylábú fiú – vagy ahogyan Barcelonában hívták, az „Aranyfej” – előtt hajtunk fejet. Emlékezve arra is, hogy volt megannyi évtized, melynek során ugyanúgy egyet jelentett a magyar futball és a dicsőség, akár Kocsis és a gól.

Micsoda pálya!

Született: 1929. szeptember 21. Elhunyt: 1979. július 22.

Klubjai: FTC, Honvéd, Young Fellows Zürich, Barcelona.

Bajnok az FTC-vel: 1949-ben.

Bajnok a Honvéddal: 1950-ben, 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben.

Gólkirály: 1951-ben, 1952-ben és 1954-ben.

Bajnok a Barcelonával: 1959-ben és 1960-ban.

BEK-döntős a Barcelonával: 1961-ben.

VVK-győztes a Barcelonával:

1958-ban és 1960-ban.

Válogatott: 68-szor (75 góllal).

Olimpiai bajnok: 1952-ben.

Európa Kupa-győztes: 1953-ban.

Vb-ezüstérmes: 1954-ben (11 góljával a torna mesterlövésze volt).

„Aranyfej”