Párás tekintetű anyukák és nagypapák, klubedzők és vidékről fölbumlizó drukkerek nyújtogatják a nyakukat, de még mindig nem jön az „aranybusz”Ferihegyről, csak Schmitt Pál fut be, akiről azt kell tudni, hogy a MOB tiszteletbeli elnöke. De most már csak öt perc, és végre szirénázó motoros rendőr tereli két oldalra a várakozókat, hogy aztán egyesével lekászálódjanak a bajnokok meg a helyezettek, valójában és jelképesen is körülölelje őket az emberáradat, amely két és fél héten át a képernyő elé ragadva inkább ámult, mint szomorkodott, s a végén azt rögzítette: nyolc arany, négy ezüst, öt bronz a mérleg, mindennek a tetejébe kilencedik hely a londoni játékok éremrangsorában; a jó égbe is, ez pazar volt!

Addigra a Tatabányáról érkezett rezesbanda már beköltözik a lelátóra, így ha fúvószenekar nem is, zászlókkal, transzparensekkel és fülcimpáig érő mosollyal fölszerelkezett massza fogadja a szoborpark előtti placcon a delegáció legsikeresebbjeit. Vagyis hát: azoknak csak egy részét, hiszen ekkorra a már korábban hazatért Berki Krisztiánt fél órája elnyelte a tömeg, miután kiszállt a saját fényképével diszített kocsiból. De most már ő is csatlakozik a nagy csapathoz, amelyet odabent bődületes „ria, ria, Hungária!” fogad, és az egészben az a legszebb, hogy spontán itt minden, hatalmas kavarodás az egész csarnok, a drukkert és a győztest csak az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbi körbeveszi az általa kiszemeltet, az utóbbit meg körbeveszik, és nem is engedik tovább autogram meg a házi mosolyalbumba szánt közös fotó nélkül. Talán Gyurta Dániel a legnépszerűbb, de szorosan a nyakában ott „liheg” Pars Krisztián, aki az imént még szenvedélyes csókot váltott kedvesével. Szilágyi Áron és Risztov Éva vidéken regenerálódik, de itt van persze Borkai Zsolt, az olimpiai bizottság elnöke – Berki ’88-as elődje –, aki az immár a pulpituson feszítők elé állva büszkén emlékezik meg a dobogóról éppen csak lemaradókról is: „Sportolóink több mint a fele pontszerző lett, erről se feledkezzünk meg!” –kéri az egybegyűlteket, majd hozzáfűzi: „Amit különösen nagyra tartok, az az, hogy a versenyzők nemcsak az eredményeikkel, hanem a viselkedésükkel is kivívták az egész világ elismerését.”

Itt akár el is kezdődhetne az össztánc, de még Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lép a mikrofonhoz, és közli: „Büszke lehet az a nép, akinek ilyen olimpikonjai vannak.” Aztán, bár a magyar nyelv értékeinek megőrzéséről is szívesen hallgatnánk, be kell érni annyival, hogy London kapcsán „nyer újmegvilágítást a mindennapi tornaórák gondolata”.

A közönség nem réved ennyire a távolba, ellenben a Szózat után újra magába szívja az emelvényen sorakozókat. Gombóc a torokban, bizsergés a szívtájékon: akik tegnap, tegnapelőtt még az óriáskivetítők, a házi mozik vagy éppen a fekete-fehér Junosztyok hősei voltak, most itt hömpölyögnek a tömegben, és mehet a puszi Kozák Danutának, a barátságos „mellpor” Marosi Ádámnak, a vigasztalással egybekötött gratuláció Mocsai Lajosnak.

A Symában tényleg a mieink a mieink.

Jogos a taps