Mondanám (írnám), hogy kaotikus állapotok uralkodtak szerda reggel Varsó közlekedésében a hatalmas esőzés és a rengeteg orosz futballturista miatt, ám ezek a körülmények kedélyes kerti partik világához hasonlíthatók az előző este eseményeihez képest. 

Otthonról hallom – illetve két kiváló kollégám cikkében is olvasom –, hogy odahaza néhányan már felvetették: a magyaroknak is itt lenne a helyük az Eb-n. Nincs szükség feltételes módra, legföljebb a többes számot kell elhagyni: a lengyel–orosz mérkőzés előtti és alatti randalírozás nyomán őrizetbe vettek között magyart is találni. A 184 előállított többsége (156) lengyel, ami teljességgel érthető, hiszen a vendéglátók ultrái támadtak rá a stadion felé menetelő oroszokra, akik olyannyira nem mutatkoztak agresszíveknek, hogy az indulás előtt benéztek a varsói katonai múzeumba, mert annak parkjában megláttak egy-két sokat megélt, kiállítási tárgyként funkcionáló szovjet repülőgépet.

Ehhez képest 140 sérültje van a szörnyű ütközeteknek, melyek végül nem politikai alapon robbantak ki, „csupán” annyi történt, hogy csuklyát viselő lengyel brigádok összevissza vertek, rugdostak megannyi oroszt. Donald Tusk lengyel miniszterelnök azért nem mulasztotta el megemlíteni, hogy fölösleges volt a vendégszurkolók felvonulása az orosz nemzeti ünnepen, majd leszögezte: „Ez az összetűzés nem történelmi csata volt, hanem néhány száz idióta rémes magamutogatása. A vandálok azt akarták bizonyítani, hogy fontosabbak az Európa-bajnokságnál.” Tusk nem próbálta kendőzni a szégyenteljes incidenst – Varsó polgármestere, Hanna Gronkiewicz-Waltz pedig elnézést kért minden vendégtől a lengyel huligánok gyalázatos fellépése miatt –, de a kormányfő megemlítette, hogy a drukkerek összlétszámához képest elenyészően kevesen vettek részt a riasztó cselekményekben, és kiemelte azt is: a meccs utáni éjszaka már rendzavarás nélkül, ugyanolyan nyugodtan telt, amilyen légkörben a labdarúgó-találkozó zajlott.

Ami pedig a szurkolósereg egészét illeti, az tényleg hatalmas tábor, mert sporteseményt Lengyelországban soha nem tekintettek meg annyian a képernyő előtt, mint az oroszok elleni Eb-mérkőzést. Az úgynevezett tartós nézők száma meghaladta a 13 millió 574 ezret, s már mondtam is magamban: naná, hogy a futball a legnépszerűbb, de az eddigi lengyel „tévérekordot” a 2002-es téli olimpia síugróversenyeinek egyike tartotta 13 millió 260 ezer nézővel. Nem tudom, a lengyelek akkor csalódottak voltak-e vagy sem – favoritjuk, Adam Malysz „csak” ezüstérmet nyert Salt Lake Cityben –, most viszont elégedettek az 1-1-gyel, noha az mit sem ér, ha a házigazdák a csoport záró fordulójában nem szerzik meg első győzelmüket az Európa-bajnokságon. Idáig – mivel korábban csak egy Eb-n, a 2008-ason vettek részt – három döntetlen és két vereség a mérlegük, a három „ikszből” pedig kettőt most jegyeztek fel.

A hangulat azonban vidám, az összes tévécsatornán árad az optimizmus, sőt a nem különösebben kedvelt Franciszek Smuda szövetségi kapitánynak is a nevét kiáltozták kórusban azok a drukkerek, akik keddről szerdára virradó éjszaka megvárták a stadionból „hazatérő” lengyel válogatottat a szálloda előtt. Sebastian Boenisch, az együttes védője sokak véleményét tolmácsolta, amikor nevetve azt mondta: „Egyáltalán nem vagyunk szomorúak, nagyszerűen küzdöttünk.” A védő U20-as német válogatott volt, és a felnőtt klubfutballban – hat évvel ezelőtt – a Schalke csapatában mutatkozott be, méghozzá minden kétséget kizáróan különleges Bundesliga-mérkőzésen: a premieren a gelsenkircheni együttes 7-4-re nyert a Leverkusen ellen. (Andrej Voronyin, az ukrán válogatott csatára akkor a Bayerben játszott, s a tizenegy gól egyikét ő szerezte.) A hátvéd 2010-ben határozta el, hogy mégis lengyel válogatott lesz, de a döntést aligha a nemzeti érzés, mint inkább az határozta meg, hogy Smuda szakvezető gárdájába könnyebb beférni, mint Löw mesterébe...

Ami pedig a „magyar szálat” illeti: fogalmam sincs, mitől gondolhatja bárki is komolyan, hogy honfitársainknak itt lenne a helyük. A tények beszélnek, méghozzá ebben az esetben messze- (és vissza-) menően vitathatatlanul: a magyar válogatott negyven éve járt legutóbb a kontinenstornán. E négy évtized alatt huszonnyolc alkalommal váltottak nálunk szövetségi kapitányt, és 377 olyan futballista fordult meg hazánk – mind szerényebb színvonalat képviselő – legjobbjai között, aki 1973 óta lett válogatott. Azt képzelni, hogy a mostani garnitúra erősebb a húsz, harminc, negyven esztendővel ezelőttinél, vagy hogy a jelenlegi szakvezető kvalitásai felülmúlják, mondjuk, Baróti Lajoséit, Kovács Ferencéit vagy Lakat Károlyéit, az orrszarvúéhoz hasonlóan vastag bőrre vall. (Baróti hatvannégyben Eb-bronzéremre vezette a csapatot, de a hetvenes években neki sem sikerült kijuttatnia az együttest az Európa-bajnokságra. Igaz, már vert helyzetben vette át 1975-ben a címeres mezes garnitúra irányítását.) Egyébként pedig senkitől sem hallottam errefelé olyasmit, hogy „hej, ha Vanczák is ragyogna e fényes mezőnyben, a csillagok között!”. Magyarország a nemzetközi futballban csupán archív felvételeken kerül szóba, rajtunk kívül senkinek sem hiányzik, mi viszont tudjuk (sajnos): a legutóbbi selejtezősorozatban tizennyolcból csak hét pontot szerzett a csapat a hollandokkal, a svédekkel, a finnekkel szemben. Ebből négyet az utolsó pillanatokban elért két szerencsés gól hozott, ezzel lett jobb a tekintélyesnek még így sem mondható mérleg a szokásosnál...

Elnézést a kitérőért, máris visszatérek ahhoz, amiért ide küldtek: a labdarúgó-Eb-hez.

E körben olyan magasan van a mérce, hogy az írek szakvezetője a világ- és Európa-bajnoki címvédő spanyol együttes szövetségi kapitányát, Vicente del Bosquét bírálja. Igaz, a kritikust Giovanni Trapattoninak hívják... Az olasz nagymester kifejtette: ibériai kollégája súlyos hibát követett el azzal, hogy az itáliai válogatott ellen (1-1) nem szerepeltetett egyetlen valódi csatárt sem, magam meg tűnődöm, mert úgy emlékszem, az előre tolt Fabregas szerezte a spanyol gólt. „Trap” amúgy sem jókor húzogatja az oroszlán (Del Bosque) bajszát, mert csütörtökön Gdanskban ír–spanyol mérkőzést rendeznek, amelyen kiderülhet, hogy hiába játszik, tegyük fel, négy offenzív futballistával a zöld sziget együttese, az a kvartett a favoritokkal szemben smafu...

A másik meccset Poznanban tartják, és a horvátokkal találkozó olasz együttes nyilván könnyen eljutott a helyszínre, mert Cesare Prandelli kapitány azt mondta a középhátvéddé avatott Daniele de Rossiról: „Olyan, mint a GPS.” Az azúrkékek berkeiben még annál is többre értékelik a spanyolok elleni 1-1-et, mint lengyel körökben az orosz csapat megállítását, s a hangulatot tovább javította, hogy minden játékos találkozhatott hitvesével, kedvesével. Antonio Cassano felesége „Szerelmem” feliratú 10-es mezt visel, ezért aztán kiváltképp nem értem, a csatár miért nem játszott jobban és főként eredményesebben a „spanyol” meccsen.

A szépséges Carolinát nézve az az érzésem: Cassano helyében bomba formában lennék...

Tűzpiros jelzés

Az UEFA fegyelmi bizottsága pénzbüntetéssel és felfüggesztett pontlevonással sújtotta az Orosz Labdarúgó Szövetséget a szurkolók csehek elleni meccsen mutatott viselkedése miatt. A „drukkerek” pirotechnikai eszközöket használtak, és összeverekedtek a rendezőkkel. (A válogatottól hat pontot vesznek el, ha a huligánok újabb botrányt okoznak a 2016-as Eb kvalifikációs szakaszának végéig.)

Orosz–lengyel találkozó. Szurkolók és rendőrök randevúja a mérkőzés végén