Kőkemény Ferenc
– Mi a baj a vízilabdával?
– Semmi az égvilágon. Remek játék.
– Tehát minden rendben?
– Erről szó sincs, annak dacára sem, hogy a közhiedelemmel ellentétben a póló a legnépszerűbb sportok egyike. Iskolai, egyetemi szinten rengetegen játszanak világszerte. Hogy mást ne mondjak, száznegyven magyar szakember dolgozik külföldön, tudomásom szerint csak New Yorkban nyolc kolléga űzi az ipart. Gondolta volna?
– Őszinte leszek: nem. Ám az, hogy a hobbisták sokan vannak, még nem ellenérv azokkal szemben, akik a játék látványosabbá tételéért, szabálymódosításokért kiabálnak...
– A hangoskodók többsége úszni sem tud.
– Faragó Tamásra, esetleg Gerendás Györgyre gondol?
– Nem, nem. Emlékeim szerint ők tudnak úszni. A hajdani klasszisok véleményét tiszteletben is tartom, noha nem egyezik az enyémmel. Viszont ettől még igaz, hogy rengeteg outsider szól bele abba, amiről fogalma sincs.
– Butaságokat beszélnek?
–Nem énmondtam... Az élvonalbeli vízilabda ugyanis rendkívül magas színvonalon, már-már továbbfejleszthetetlen technikával, fizikailag szinte tökéletesen felkészített atléták nagyon is élvezhető sportja. Lehetne.
– És miért nem az?
– Mert a bíráskodás tönkreteszi.
– A szabályok jók, a bírók gyengék?
– Olyan szabályt még nem találtak ki a világtörténelemben, amellyel mindenki elégedett volt. Úgyhogy ezt hagyjuk is, ha errefelé tekernénk rajtuk, egy csoport arra akarná csavarni, ha meg amazok módosítanának, ezek a másik irányba mennének. Egyébként azt gondolom, a jelenlegi szabályok között is remek találkozókat lehet vívni, azzal együtt is, hogy kétségtelen: ha a hat helyett csak öt mezőnyjátékos meccselne kisebb játékterületen, az alighanem jótékony hatással lenne a játékra. A javaslatom tehát az, hogy a szabályokat ne szapuljuk, a bírókat viszont felejtsük el.
– Ne beszéljünk róluk?
– Ne alkalmazzuk őket! A játékot bízzuk a valódi főszereplőkre, a pólósokra.
– Bíró nélküli mérkőzések abban a sportágban, amiben a víz alatt folyamatosan csípnek, marnak, rúgnak?
– A válaszom egyértelmű igen. A vízilabda férfias sport, amelyben a jobbnak, a rafináltabbnak és – nem mellékesen – az erősebbnek kell győznie. Úgy, mint a legelterjedtebb edzésmódszerek egyikében, a három a három ellen, egy kapura vívott viktóriázásban, amit nevezhetünk akár vízirögbinek is. Az ideális kép számomra az lenne, ha a tenisz- vagy a röplabdabíróhoz hasonlóan egy magaslesen látnám ücsörögni az egy szem játékvezetőt, aki kizárólag akkor sípolna, ha a lenyomott játékost a labda elengedése után sem hagyják feljönni a víz alól, vagy ha azt látja, hogy valaki a víz fölött ököllel megüti a másikat. Némi túlzással azt mondanám: csak a halál előtt két másodperccel lenne szabad közbeavatkoznia.
– Szerintem lesz visszhangja ennek az elképzelésnek... Fia, a válogatottat háromszor az olimpiai dobogó tetejére vezető Dénes mit szól az ötletéhez?
– Sokat beszélgetünk, de a vízilabdáról szinte soha. A három unoka éppen elegendő témát jelent.
– Azt azért még árulja el, mi lenne így a bírókkal? Miből élnének?
– Biztosan feltalálnák magukat. De ha nem, hát itt, a Pilisben, ahol lakom, tudnék számukra munkalehetőséget. Például vigyázhatnának az erdőre, hogy ne vágják ki naponta tömegével a fákat.