„Mi tudjuk, milyen volt az igazi futball...”
– Ott, az első asztalnál ült mindig az Ilku Pista. Amikor jókedve volt, sokat mesélt a régi időkről, máskor meg semmit. Egy időben még a meccseket is innen nézte, mert megsértődött, amikor egy fiatal rendező jegyet kért tőle a bejáratnál –meséli egy ötvenes, copfos férfi a dorogi Sport büfében. Kérdezem, látogatja-e az NB III Duna-csoportjában vitézkedő egylet meccseit, ám lemondóan legyint.
– Alig kétszázan-kétszázötvenen járnak a meccsekre – tájékoztat a mai helyzetről Bartalos József, aki tizenöt év alatt mintegy háromszázötven bajnoki mérkőzést játszott a helyi együttes színeiben. Az utánpótlás-válogatottságig jutott korábbi balszélső tizennyolc esztendősen, 1963-ban mutatkozott be az NB I-ben. Éppen akkor, amikor az együttest a vidék legjobbjaként ünnepelték, miután a negyedik helyen végzett az élvonalban. A remek évadért jutalomút is járt: szovjet túra, amelynek során fölléptek Taskentben és Alma-Atában is.
Abban az időben még tizenötezren is összegyűltek egyegy rangadóra. Annak fényében különösképpen elismerésre méltó a nézőszám, hogy a településen ma sem laknak többen tizenháromezernél. Volt, hogy még az Egyetértés ellen is kivonultak tízezren. A képek tanúsága szerint a drukkerek valószínűtlenül sűrű sorokban álltak egymás mellett a lelátón; a tribün azóta sem változott szemernyit sem. Ahogy a Buzánszky stadion bejárati épülete sem, amelyet 1894-ben még vasútállomásnak építettek, ám a sínek végül másfelé kanyarodtak, így 1914-ben a futballcsapat alakult meg az emeleti termében. Néhány évtized múltával az NB I-ben szerepelt a bányászegyüttes, amelynek otthonában olykor az FTC is kikapott, nem szólva a Komlóról, a Salgótarjánról, valamint a Tatabányáról. Az egyesület legendái, így Buzánszky Jenő, a leghíresebb dorogi, és Ilku István, a nagyszerű kapus sohasem hagyták el a klubot. Akkor futballoztak az együttesben, amikor még működött a bánya, amely eltartotta az egyletet. Az újonnan érkezett játékosok lakást, valamint munkát kaptak, nem szólva az apanázsról. Később, amikor az ipari vezetők kevesebbet áldoztak a sportra, az együttes a Tatabányával és a Komlóval sem tudott már versenyezni. A másodosztályba süllyedt, ám még ott is volt meccsenként háromezer néző. Mára az önkormányzat maradt a fő szponzor, a Dorog meg a harmadosztályban harcol a kiesés ellen.
– Voltak tehetséges futballistáink, mint például a Vígh nevű center, aki ontotta a gólokat. Csakhogy több mint havi ezer eurót kínáltak neki Ausztriában, így kiment az ötödosztályba – szomorkodik Bartalos. Akár föl is adhatnák, vetem fel, hiszen vállalkozót nem találnak, napról napra élnek, ám a jelenleg az egyesület vezetőségében tevékenykedő ügyvéd felcsattan:
– Ebbe nem lehet beletörődni, valamit tennünk kell, mert a futballnak élnie kell Dorogon.
Egyébiránt a Sport büfé falain megannyi tabló díszeleg. Még a pulthoz is piros-feketére pingált kapun át vezet az út; az italok között ott látható a klub címere. A csaposhölgy tizenkét éve szolgálja az intézményt. –Amikor idejöttem, még ketten dolgoztunk meccsnapokon, alkalmanként pohárszedő is kellett, ma már egyedül viszem a boltot – mondja rezignáltan. Büszkén említi: ő készítette az Ilku Istvánt bemutató tablót. A helyi vendégek Buzánszky Jenőről is megemlékeznek, aki kapcsolatai révén már a második műfüves pálya létesítésében segített. Egy német szervezet csak miatta támogatta a legutóbb átadott játékteret. Bartalos meg az elmúlt időkről mereng: – Egykor minden edzés után följöttünk a klubház emeletére. Volt, aki sört ivott, a fiatalabbak meg bambit. Beszélgettünk egymással, mára az ilyen közösségi élmények elvesztek.
Ellenben múzeumot rendeztek be az emeleten: rengeteg emlék mesél a dorogi futball múltjáról. Búcsúzkodunk, már lépünk ki a Sportból, amikor a csöndesen iszogató férfiak egyike még utánunk szól: – Aztán szépeket írjanak a csapatról. És azt se felejtsék ki: mi tudjuk, milyen volt az igazi futball...
