Aztán ott van, ugye, az idényelejiség: azt senki sem várhatja el, hogy az együttes már júliusra csúcsformába kerüljön. Különben is, az idő megint kevés volt a csapatépítésre, mennyivel jobb a tél, amikor három, meccs nélküli hónap is akad a taktika csiszolására. Valamint a nagy meleg rányomta a bélyegét a játékra. És a mez is milyen nyúlós volt már megint.

Nehéz dolog ám profinak lenni. Pontosan érkező fizetés, rendezett háttér, csúcsgázsik, ausztriai edzőtábor: ezt még feldolgozni is nehéz, nemhogy együtt élni vele. Ráadásul az irigyek folyton odaszúrnak és sosem adják meg a tizenegyest. A Videoton Szabó bíró miatt nem nyerte meg a bajnokságot, ez tiszta sor, és innen egyenes út vezetett a maribori 2-0-ás vereségig. Erről speciel az Alves,

Nikolics csatárduó megint nem tehet, a kettősnek kis türelem kell még, hogy megtalálja a góllövő cipőjét, a tavasz vége óta nyúló, hozzávetőleg tízmeccses „dugó” nélküli széria abszolúte elfogadható: hát ők sem gépek. Miként a ponthullajtós bajnoki hajrában leventézgető Sebők kapus is ember, még ha valamiért nem is ő áll már a háló előtt. Amúgy is: inkább a pozitívumokat kellene kiemelni. Mariborban például helyzete is volt a Videotonnak, Djordjics lövését a kapus bravúrral hárította. Igaz, akció már nem ugrik be egyből, de ha lehunyjuk a szemünket és meditálunk csöppet, mindjárt előtűnik legalább kettő. A tompaság, a folyamatosan „úton lévő” játékosok labda utáni kutatása említésre sem érdemes: csak azért, mert tele van a klub pénzzel és nagyjából azt igazol, akit akar, rögvest nem várható el a koncentráció, pláne nem a flottul kivitelezett folyosónyitás.

Óvnék attól tehát, hogy hirtelen felindulásból olyasféle konklúzióra jussunk, miszerint a kis, kétmilliós ország bivalyerősnek nem nevezhető ezüstérmese lazán szétfutballozta erősebbnek hirdetett riválisát. Talán még valaki komolyan is venné.