A levágott fejtől az űrtechnikáig - a futball-labda története
„Szégyen, hogy ilyen labdával kell játszani a legfontosabb tornán!” – így értékelte Gianluigi Buffon, a világbajnoki címvédő olasz futballválogatott kapusa az Adidas legújabb modelljét. Iker Casillas, a spanyol, valamint Julio Cesar, a brazil együttes hálóőre sem fukarkodott a kritikával: „szörnyű, rettenetes, alkalmatlan”, hogy csupán a leggyakoribb jelzőket idézzük. Julio Cesar ráadásul hozzátette: „Ilyen labdákat a sarki boltokban árulnak.”
Nem akármilyen indulatokat keltett tehát – kiszámíthatatlannak mondott röppályája miatt – a Jabulani, a jövő héten kezdődő dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság hivatalos labdája. Ugyanakkor az evolúciót jelzi, hogy a kapusok ilyen okból protestálnak. Volt idő, amikor még a humanista minimum védelmében is indokolt lett volna kifakadásuk, tudnillik – a legenda szerint – a vikingek az elesett ellenség levágott fejével játszadoztak szabad perceikben.
Manapság ellenben a FIFA csak olyan gömböket enged a világ legnagyobb sporteseményére, amelyeket „gyermekmunkamentes” gyárakban készítettek. Hosszú út vezetett a barbárságtól a nemzetközi szervezet szociális felelősségvállalásáig, ám a labda fejlődéstörténetének részletes elemzésétől – kegyeleti okokból – eltekintünk.
A história újkori fejezetei azonban korántsem érdektelenek, amennyiben a labda már az első világbajnokságon a középpontba került. A házigazda uruguayi válogatott és az argentin együttes is a sajátjával szeretett volna futballozni a döntőben; a felek sehogyan sem jutottak egyezségre afelől, hogy melyikkel futballozzanak. A vita nem volt tét nélküli, hiszen nemcsak a labdák mérete, de a varrásuk is különbözött.
A kompromisszum nyomán az egyik félidőt az egyikkel, a másikat a másikkal játszották. A végkifejletet a különböző források eltérően rögzítik. Az első verzió szerint a hazai garnitúra a szünetben vesztésre állt ugyan, ám a második játékrészben a saját labdájával megnyerte a találkozót. A második változat így szól: éppen abban áll az argentinok sorstragédiája, hogy – bár az ellenfél labdájával még 2-1-re vezettek – a sajátjuk megviccelte őket, így kaptak ki 4-2-re.
Egyébiránt a döntő mindkét labdája tizenkét cikkelyből összevarrt bőrgolyó volt. A hőskortól 1954-ig kellett várni az első igazi labdareformra: akkor újabb hat szelettel bővült a bőrdarabok száma, azaz már tizennyolc panel alkotta a „varázsgömböt”. A következő világbajnokságon kicsit igazítottak megjelenésén, hiszen az illesztések cikcakk formát kaptak. Majd 1962-ben, Chilében az európaiaktól eltérő, kevésbé vízálló dél-amerikai labdákat használták, és Ken Aston angol játékvezető a Chile–Svájc találkozó előtt úgy döntött, maga vizsgálja meg a labda alkalmasságát. Bár ne tette volna; az akkurátus bíró egyetlenegyet sem talált megfelelőnek, így újakért menesztette a szervezőket. Igaz, a meccset elkezdték, és csak a szünet után érkeztek meg az újak. Mindenesetre a következő, angliai világbajnokság illetékesei már nem akarták kitenni magukat hasonló labdás dilemmának, s versenytárgyalást rendeztek a helyi gyártóknak a torna előtt, így csak a legjobbak készíthettek labdákat az eseményre.
A sportszer újkori forradalma azonban 1970-ben ment végbe: ekkor mutatkozott be az Adidas sportszergyártó cég első modellje. Különösebb gond nem lehetett vele, hiszen azóta is a német vállalat gyártja a vblabdákat. A Telstar névre keresztelt sportszert harminckét panelből „építették”: fehér hat- és fekete ötszögekből. Csettinthetnénk is a gyártó elhivatottsága láttán, minthogy minden világbajnokságra új modellel érkezik, ám ebben talán némi szerepe annak is van, hogy a mexikói eseményen használt labda több mint hatszázezer példányban kelt el szerte a világban.
A gyár marketingosztálya nyolc év után eszmélt csak rá arra, hogy tovább javíthatja az eladási mutatókat, ha a nevét is összeköti a rendező országéval. Ennek nyomán az argentínai tornán már a Tangóval „táncolhattak” az arra érdemesek. Sőt, dizájnváltáson is átesett a termék, miután az addig megszokott sokszögeket triádok váltották. 1982-ben pedig elbúcsúzott a futballvilág a tradicionális bőrlabdától, ugyanis a fejlesztők ekkor már szintetikus anyagokat is használtak a labda előállításához.
A fejlődés a kilencvenes években teljesedett ki, az újítások már-már követhetetlenné váltak. Az amerikai viadalra öt különféle szintetikus anyagból készült labdát szállított a gyártó, aztán a franciaországi tornán a mikrobuborékokkal dinamizált Tricolore jelent meg. A futballhistória első közös – dél-koreai, japán – rendezésű világbajnokságára három évig fejlesztették a labdát, ám bizonyosan megérte, mert több mint hatmillió darabot adtak el a szürke-arany-vörös színekben pompázó termékből. A legutóbbi tornán látott labda alkotásába már a legismertebb sportkutatással foglalkozó egyetem, az angliai Loughborough tudósai is beszálltak.
Az aktuális labdának, amelyet a világ legkiválóbb kapusai olyannyira szapulnak, legalább a neve jó. Jabulani zulu nyelven anynyit tesz: ünnepelni. Ennek ellenére kevés „labdarúgópapa” csap majd a levegőbe a gyerek kívánsága nyomán, mivel harmincezer forintnál kevesebbért aligha lehet hozzájutni. Nem is csoda, hiszen a játékszert Kínában gyártják, ám a „hozzávalókat” Indiából és Tajvanról szállítják a helyszínre. A labda a tavalyi klubvilágbajnokságon debütált, egy speciális változata az idei Afrika Kupán mutatkozott be, de használták már az argentin, valamint az amerikai bajnokságban is. Hab a tortán: az Adidas a döntőre külön változattal áll elő, a Jo’bulanival, amelynek elnevezését Jo’burg, azaz Johannesburg ihlette.
Ennyi fáradozás után nem is csoda, hogy a cég csak értetlenkedik a bírálatok hallatán. Thomas van Schaik, a német vállalat szóvivője leszögezte: a vb-részvevő csapatok tesztelhették a labdát, ráadásul rengeteg kísérletet végeztek a fejlesztés során. Annyiban feltétlenül igazat kell adni neki, hogy ha a játékosoknak gondjaik vannak az új modellel, akkor észrevételeikkel legelébb a FIFA elöljáróihoz kellene fordulniuk, ugyanis a labda minden zökkenő nélkül vette a nemzetközi szervezet aprólékos tesztjét. Ennek nyomán nemcsak a labdarúgás szabályaiban foglaltaknak felel meg – azaz gömbölyű, bőrből vagy más alkalmas anyagból készült, kerülete 68 és 70 centiméter közötti, súlya a találkozó kezdetén nem kevesebb, mint 410 és nem több, mint 450 gramm, a benne lévő légnyomás pedig tengerszinten 0,6 és 1,1 atmoszféra közötti –, hanem a FIFA legszigorúbb előírásainak is.
Tudniillik a nemzetközi szövetség 1996-ban osztályzási rendszert vezetett be, és a vb-n csak a legmagasabb minősítést elérőt, „FIFA approved” jelzéssel ellátott labdával lehet játszani. Ebben a divízióban még az imént részletezettől is pontosabban határozzák meg a labda tulajdonságait, továbbá hét próbát is ki kell állnia a gömbnek a védjegyért. A tesztet csakis az EMPA-ban, azaz a svájci, állami tesztlaboratóriumban végezhetik el.
A hagyományos bőrlabdának egyebek mellett a precíz kritériumrendszer miatt sincs már esélye a versenyben. Ennél az anyagnál ugyanis megjósolhatatlan, mikor veszíti el eredeti tulajdonságait, ömlő esőben miképpen változik a súlya. Miután termékeiknek nem maradt esélyük, természetszerűleg a hagyományos futballmanufaktúrák is eltűntek. A Simontornyai Bőrgyár ugyancsak a múlté, az exportra is gyártott labdái szintén csak az egykori tulajdonos villája újult meg a kisvárosban, szálló lett belőle. A labdagyártás centruma ma Pakisztán, ám az alapanyagok több más ázsiai országból, így Kínából, Indiából, Dél-Koreából és Tajvanból származnak. Persze nemcsak a mamutcégek, hanem néhány kisebb gyártó is részesedik az évente mintegy negyvenmillió eladott labdát felmutató piac ból. Az árak változóak: akad laszti néhány dollárért és csúcsmodell százötvenért.
Akárhogy is, a kapusoknak már csak néhány napjuk maradt a négyévente aktuális tiltakozásra, hiszen hamarosan pályára kell lépniük a világbajnokságon. Kétségünk ne legyen: a Jabulanival játszanak majd. Egyébként Michael Ballack, a tornát sérülése miatt kihagyó német csapatkapitány, az Adidas frontembereinek egyike csodálatosnak nevezte a labdát. A vikingek játékszeréhez viszonyítva minden bizonnyal igaza volt.
Szitál, mint az eső
Ihász Kálmán, aki a hatvanas években huszonhét alkalommal játszott a magyar válogatottban úgy véli: sokkal gyorsabbak a mai labdák, mint a korábbiak. Ezért nem meglepő, hogy a játékosok akár negyven méterről is bátran vállalkoznak lövésre, hiszen a labda a röppálya végén még szitál is a levegőben, így könnyen megtréfálhatja a háló őrét. „A mi időnkben egy hasonló lövést talán kifejelt volna a kapus. Nem szólva arról, hogy a mai labdák már tökéletesen vízállóak; amikor én tréning után kint maradtam fejelgetni a vizes labdával, akkor napokig kóvályogtam utána...”
Lipcsei Péter, az FTC néhány hete visszavonult futballistája, aki ötvennyolc alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben, nem érzékelt lényeges eltérést a labdák között az utóbbi évtizedekben. Elmondása szerint a mezőnyjátékosok aligha figyelnek fel a labda eltérő tulajdonságaira, ám a kapusok életét megkeseríthetik az új sportszerek.
A futball fizikája
Miért éppen tizenegy játékos? Miért népszerűbb a futball a többi labdajátéknál? Mi a szerepe egy 140 éve halott német fizikusnak a különlegesen szép gólok tudományában? Hogyan lép be a futball-világbajnokságba a valószínűség, és milyen az ideális labdaalak? Ezek a kérdések a vb idején igencsak aktuálisak. A futball mára már lényegesen több szép játéknál, bőséges hozamú üzlet is, és általa kialakult egy gyorsan fejlődő tudományág: a futballfizika.
A nagy labdavarázslók aligha ismerték a Magnus-törvényt, amikor elképesztő és váratlannak tűnő lövéseikkel a meglepett kapus fölött a hálóba találtak. Heinrich Magnus német fizikus 1853-ban írta le a nagy sebességű pörgő objektumokra, például ágyúlövedékekre vagy gránátokra érvényes tételét. Ezzel magyarázható, hogy az akár 100–120 km/ óra sebességgel kilőtt labda „menet közben” újabb lökést és irányváltást kap, és így történhet, hogy a látszólag félresodródó gömb mégiscsak bejut a kapuba. A nagyon leegyszerűsített magyarázat: a haladási iránnyal szemben pörgő labda egyik felületén szívás, az ellentétes oldalán pedig túlnyomás keletkezik, és ez röpíti – némileg hasonlóan a repülőgépszárnyakon keletkező felhajtóerőhöz – különös pályán az évkönyvekben és a szurkolók emlékében arany betűkkel jegyzett lövést.
A tudósokat más kérdések is izgatják. Egy, a futball fizikájával régóta foglalkozó német fizikaprofesszor, Metin Tolan, aki egy matematikai formulát is kidolgozott, mely szerint Németország győz a mostani világbajnokságon, egyebek között azt is vizsgálja, miért éppen tizenegy emberből áll egy csapat? „Azért, mert ebben a létszámban átlagosan olyan távolságra kerülnek egymástól a játékosok, hogy az ellenfél emberei elegendő nyomást tudnak gyakorolni a labdát vezető játékosra, másrészt viszont a labdával futónak elegendő ideje marad tervszerű akció véghezvitelére” – fejti ki.
Az is izgalmas kérdés, vajon miért éppen a futball lett a legnépszerűbb labdajáték? Hiszen ott a kézilabda vagy a jégkorong, azok miért maradnak el tőle, holott bennük ráadásul lényegesen több gól esik? Egy amerikai fizikus, a statisztikus tudományokkal foglalkozó Los Alamos-i Eli Ben-Naim szerint az az ok, hogy a futballban a legkedvezőbb a véletlen és a bizonyosság keveréke. Ben-Naim az állítását különféle labdajátékok (a hagyományos futballon kívül rögbi, baseball, kosárlabda, jéghoki) több mint 300 ezer meccsének tanulmányozására alapozta.
Főleg a zavaró tényezők érdekelték, az például, hogy milyen gyakran nyertek esélytelen csapatok. Ha nem lennének ilyen valószínűségi zavartényezők, ha mindig a papírforma jönne be, rendkívül unalmas lenne a játék. Valószínűségszámítással kimutatta, hogy az eredményei alapján az ellenfelénél feleolyan jó csapatnak még mindig 26 százalékos a győzelmi esélye. Az is fontos, hogy a futballmeccseken viszonylag kevés gól esik, átlagosan három. Ezzel szemben a kézilabda esetében ez az átlag 50, és emiatt számításai szerint egy feleannyira jó csapatnak csupán 0,7 százalék a győzelmi esélye. Kérdés persze, hogy ez a számítás a valóságban mennyire jön be.
Metin Tolan szerint a labdarúgás mechanizmusa a radioaktivitáshoz hasonlítható. Mindkét esetben bizonyos, hogy be fog következni egy esemény (az egyiknél gól esik, a másiknál részecske szabadul ki), de hogy ténylegesen mikor, és milyen időközökkel, azt csak valószínűséggel lehet megjósolni. Az eredményt – a gólt – egyébként számos tényező zavarhatja, mint például a kapufa vagy egy mellélövés. Martin Lames német sportkutató például kimutatta, hogy Európa legjobb ligáiban a góloknak mintegy 39 százaléka nem előre megtervezett akcióból, hanem véletlenek összjátékából keletkezik. Mondhatni tehát, hogy a legfontosabb kapuvédő a véletlen, amelynek a szerepe azonban sokkal kisebb, kiegyenlítettebb a körmérkőzéseknél (amilyenek a nemzeti bajnokságok), mint a világbajnokság nyolcaddöntőitől kezdve a kieséses mérkőzéseknél.
A futball-labda eleinte úgy nézett ki, mint a mai röplabda vagy vízilabda, azaz hosszúkás szeletekből varrták. Akkor lett pettyes, amikor 1960-ban egy magyar mérnök, Lévay József (1924–2008) rájött: hogyan lehet ötszögekből és hatszögekből összevarrni. Ezenfelül a bőrszeletek alábélelése is az újítások közé tartozott. A több panelből összevarrt labda így kerekebb lett, az alábélelésnek köszönhetően pedig a marhabőr, ha beitta a vizet, nem deformálódott olyan mértékben, mint korábban. A simontornyai bőrgyárból látták el ilyen új mintázatú kézzel varrott bőrlabdákkal az egész világot.
Milyen teszteken kell megfelelnie a FIFA-mérkőzéslabdának? Kerületteszt, a gömb alak megőrzésének vizsgálata, a súly tesztje, vízhatlansági (vízfelvételi) teszt, az alak és a méret megtartásának tesztje (tartós terhelés alatt), a nyomásveszteség tesztje, a visszapattanás tesztje. Fontos szempontként jelentkezik, hogy a labda minél tovább őrizze meg eredeti külsejét. Az első világbajnokságokon használt labdák színe kötelezően barna volt (az elkészítés technológiája akkor még nem tette lehetővé más színű labdák előállítását), a száját fűzővel kötötték meg. 1951 óta már hivatalosan is használtak fehér labdákat, de a barna labda még vagy húsz évig uralmon és pályán maradt, de már nem volt szája, hanem a levegő nyílását önzáró tömőcsonk biztosította. A fehér színt végül a televíziózás elterjedése tette általánossá, hogy a fekete-fehér készülékeken is jól látható legyen.
