– Jó reggelt...

– Magának is. Őöö..., tudna ebéd után hívni?

– Szívesen, de mi a baj?

– Az nincs, csak háromnegyed ötkor kerültem ágyba, és ilyen hanggal a rádióban...

– Újságtól vagyok...

– Jaj, bocsánat, hiszen mondta is! Kicsit még kába vagyok...

– Akkor hívjam később?

– Nem, nem, már jól vagyok; lassan a helyi médiumok is hívnak, mikor, hol beszélgessünk a bajnoki címről...

– Izmos az ügyvédje?

– Tessék?

– Olvastam egy korábbi...

– Már emlékszem! Egy éve a sonline internetes portálnaknyilatkoztam,hogymegkérem az ügyvédemet: fogjon le, ha a következő évadban is játszani akarok! Különben jó erő ben van, csak éppenséggel megint másképp alakultak a dolgok.

– Lapozgatom a férfi röplabda-bajnokság döntőjének utolsó meccséről szóló tudósítást: a címvédő Kaposvár a negyedik, utolsó mérkőzésen úgy verte a Kecskemétet, hogy a mérkőzés legjobbja Kántor Sándor volt.

– Megtisztelő, ha így látták.

– De ön harminckilenc éves!

– Az első mondat, amelyet olaszországi szereplésem alatt belém vertek, a következő volt: nincs öreg vagy fiatal, csak jó, vagy rossz játékos van. Igaz, ettől még én se gondoltam tavaly, hogy kétezer-tízben megint magyar bajnoki címet ünnepelhetek. Ez volt a hetedik...

– Nem is akart visszavonulni?

– Ez nem ilyen egyszerű. Az évad előtt úgy voltam vele, jobb, ha hátrébb húzódom, és ha kell, bemegyek csereként, de közbejött néhány apróság, például az, hogy nem sikerült megfelelően igazolni. És ha én nekilátok egy felkészülésnek, akkor azt nem tudom félvállról venni, sőt semmit nem tudok félvállról venni: ha elmegyek golfozni, akkor is azon jár az agyam, miként lehetnék jobb. Teljes intenzitással láttam neki a munkának, és még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy az első edzéseken alám ugrott egy csapattársam, ennek nyomán kifordult a bokám. Két hónap után röplabdáztam újra fájdalommentesen, aztán leszakadt az ujjamból egy csont...

– Ne is folytassa!

– Magamnak pontosan az ellenkezőjét mondtam: csak azért is folytasd!

– Németországban, Itáliában, Japánban sztár volt, keresett pénzt Katarban, a Kaposvárnál Zarka Péter mellett-mögött edzősködik is, a férfiválogatott szövetségi kapitánya, élhetne a hobbijának: miért töri össze magát még mindig?

– Mind fi ikailag, mind szellemileg jó állapotban vagyok... És tényleg nem tudom lazára venni a munkát.

– Nincs, aki letépje magáról a mezt? Ennyire gyönge a magyar röplabda?

– Akadnak nagyon tehetséges játékosok, de a fejekbe nem látok bele, nem tudom, ki, mennyire teszi oda magát fejben is. Ne vegye nagyképűségnek, de a különféle játékszituációkra – van úgy száznyolc, elemzem is rendesen – a leggyorsabban reagálok, a holtidő kihasználásában a legjobb vagyok. Kint rengeteget tanultam, és az edzésprogramot tekintve még mindig gyakran konzultálok olaszországi tréneremmel.

– Akár még a válogatottba is betehetné magát.

– Azt azért már nem. Igyekszem ütőképes csapatot kialakítani, elsősorban is az Európa-bajnokságra kvalifikáló selejtezőre és csoportmeccsekre: ott már valóban a fiataloké a jövő.

– Meg sem kérdezem, legalább Kaposváron folytatja-e.

– Lehet, hogy szólnom kéne az ügyvédemnek: legközelebb kicsit legyen erélyesebb...