A toszkán kikötőváros története mintegy kódolta Livorno futballjának históriáját is: 1921-ben ezen a településen alapították ugyanis az Olasz Kommunista Pártot. A labdarúgóklub néhány évvel korábban jött létre, de az együttes identitása csak a politikai szervezet megjelenése nyomán kristályosodott ki. Az együttes szurkolóinak értékrendjében nyomuk sincs mérsékelt szólamoknak: a Livorno drukkerei kommunisták. A garnitúra találkozóin Che Guevara arcmásával díszített zászlók lengenek, a fanatikusok minden találkozó előtt eléneklik a Bandiera Rossát, az olasz munkásmozgalom kultikus dalát. Sőt a meccseken számos alkalommal felcsendül a Bella Ciao című partizándal vagy az Internacionálé is.

Az antifasiszta szurkolói csoportok sűrűn keverednek összetűzésbe a szélsőjobboldali drukkerekkel, így a Lazio vagy a Verona fanatikusaival. Az említett együttesek elleni összecsapásokon még a Lenint ábrázoló drapériák, illetve a sarlót és kalapácsot megjelenítő emblémák is föltűnnek a szektorokban. A kiemelt ellenfelek közé lépett elő a Milan is, miután a klub elnöke Silvio Berlusconi, az Olaszországot irányító jobboldali koalíció vezetője; a toszkán drukkerek szocialista himnuszokkal szórakoztatják a politikust a két csapat találkozóin.

A livornói szurkolók sokáig vártak arra, hogy újra az élvonalban láthassák kedvenceiket. A csapat több mint fél évszázad után, 2004-ben került vissza az első osztályba, így teljesedhetett ki Cristiano Lucarelli legendája. A futballista a livornói kikötő közelében született, apja dokkmunkás volt. A tehetséges ifjú hamar elkerült a városból, minthogy a helyi gárda nem nyújtott megfelelő terepet a fejlődéséhez. Ám a labdarúgót kommunista hite egy pillanatra sem hagyta el: Lucarelli az U21-es nemzeti együttes tagjaként gólt szerzett, majd mezét felhúzta, hogy Che Guevara arcmásával ünnepeljen. Soha többé nem szerepelt az utánpótlás-válogatottakban. Huszonnyolc éves volt, amikor a Livorno visszaverekedte magát a második ligába. Lucarelli akkori kenyéradója, a Torino vezetői elé állt, s kérte: engedjék el szülővárosába, áron alul. A klub gesztust gyakorolt, Cristiano pedig – magas fizetését odahagyva – hazatért. Huszonkilenc gólt szerzett az évadban, így oroszlánrészt vállalt az alakulat feljutásából. A kiváló formában játszó támadót számos európai klub csábította, de minduntalan nemet mondott a kérőknek. Ragaszkodásának jelképeként testére tetováltatta a klub címerét, 99-es mezszáma az egyik szélsőbaloldali szurkolói csoport alapításának dátumára utal, telefonja a Bandiera Rossa dallamára csöng, góljait összeszorított ököllel ünnepli. Amikor az ukrán Sahtyor Donyeck együtteséhez igazolt, aláírási pénzéből baloldali lapot indítottak. Komoly elégtételt jelentett a futballistának, hogy hat alkalommal magára húzhatta a nemzeti csapat mezét is.

Livorno hőse azonban nem radikálisabb, mint klubjának szurkolói, sőt... A kollektíva erejében vallásosan hívő drukkerek szemében Lucarelli egy nyilatkozatában ötvöződik min den, ami a Livorno: „Néhány futballista milliókat fizet egy Ferrariért vagy egy hajóért, én a pénzből Livorno-mezeket veszek. Ez minden.”

A toszkán együttes proletár szurkolói örökre rabjai maradnak a futballnak, ahogy a garnitúrában pallérozódó, szegénysorból származó gyerekek Cristiano Lucarelli legendájának.

Livornói lelátó sarlóval, kalapáccsal