A klubtörténet harmadik válogatott futballistája, Jeny Rudolf megneszelte, hogy a nemzeti tizenegy második kispesti tagja, Eisenhoffer József ezer koronával többet kap nála "tanulmányai folytatására", és nem akart játszani. Az ügy kitudódott, mire vizsgálat indult a Kispest ellen. A tárgyalások során Mayer Béla intéző bevallotta, hogy valamennyi játékos pénzért futballozik, mire a KAC egész vezetőségét eltiltották, s még örülni kellett Kispesten, hogy az együttest nem zárták ki az első osztályból. Igaz, a profikat a továbbiakban nem küldhették pályára - így került Eisenhoffer az FTC-be, Jeny az MTK-ba -, és az is igaz, hogy álságos világ volt az, mert a KAC-nál jóval tehetősebb klubokban még nagyobb dohányt markoltak fel a labdarúgók...

Ha ez a balhé nincs, a Kispest valószínűleg nagyobb szerepet játszik a két világháború közti magyar futballban, mint amilyen így jutott neki. Elvégre az élvonalban 1916-ban bemutatkozó csapat 1920-ban ezüstérmet nyert, de 1922-ben (a per lefolyása és legjobbjai távozása után) már csak a tizedik helyet szerezte meg. Egészen 1950-ig az az ezüst maradt a legjobb eredménye - bár 1947-ben szintén második volt -, mígnem felnőtt a Bozsik-, Puskás-féle generáció, és elhódította az első kispesti bajnoki címet. Már Honvéd néven, merthogy a Kispestet frigyre kérte a Néphadsereg. (Próbált volna nemet mondani...) A díszszemlés premier mindenesetre megerősítette a hatalmat abban, hogy érdemes erre a klubra tenni, s mivel a politikai vezetésnek még mindig csípte a szemét a "reakciós" FTC 1949-es bajnoki címe a 140:36-os gólaránnyal, Budai II-t és Kocsis Sándort átvezényelték a Honvédba. (Deáknak más okból kellett Újpestre mennie, Czibor pedig csepeli kitérővel került a kispesti klubhoz.)

Az 1952-es olimpia aranycsapatában a klub hat játékossal képviseltette magát - Grosics szintén 1950-ben, Lóránt 1951-ben érkezett -, az 1953-as londoni 6-3-on viszont már hét kispesti szerepelt (Cziborral együtt). Az 1954-es vb-n ezüstérmet nyert válogatott keretben pedig nyolc Honvéd-labdarúgó sorakozott - közülük csupán Machos nem lépett pályára -, így a világ klubfutballjában zsinórmértékké vált az egyesület, olyannyira, hogy az 1954 decemberében rendezett Wolverhampton-Honvéd barátságos találkozó (0-2-ről 3-2) után Stan Cullis, a házigazdák elragadtatott szakvezetője kijelentette: "Immár nem kétséges, hogy a miénk a legkiválóbb az európai klubok közül!" Ám a La Manche túloldalán Gabriel Hanot, a neves francia sportlap, a L'Equipe főszerkesztője arról cikkezett, hogy Cullisnak csak akkor lehetne igaza, ha a Wolverhampton úgy múlja felül a Honvédot, hogy Budapesten is találkozik a két vetélytárs. Egyúttal javaslatot tett a néhány hónappal korábban megalakult UEFA-nak az európai bajnokok tornájának létrehozására: így született meg a BEK.

Azt a Honvéd egyszer sem nyerte meg, mert közbeszóltak az 1956-os emigrálások, illetve a brazíliai "illegális" túráról hazatérők eltiltása, de az együttes az ötvenes évek négyszeres aranyérmese (1952-ben veretlen bajnoka) lett. A vérveszteségre jellemző, hogy 1955 után negyedszázadnak kellett eltelnie, míg Kispesten újra NB I-es elsőséget ünnepelhettek; Tichy Lajost 1955-ben játékosként, 1980-ban már edzőként emelték vállukra a szurkolók. Az utóbbi diadal új fejezetet nyitott, hiszen a nyolcvanas években még ötször ült trónra a Honvéd, és 1985-ben megtörtént, hogy a válogatott mérkőzések egyikén kilenc kispesti labdarúgó - Andrusch, Sallai, Garaba, Varga József, Nagy Antal, Détári, Esterházy, és csereként Dajka, Bodonyi - lépett pályára.

Ma már más idők járnak, legutóbb 1993-ban volt első a Honvéd. Napjaink gárdája legföljebb létszámában hasonlít az elődökéhez, és a klubvezetők között sincs Östreicher Emil formátumú egyéniség, hogy a régi, nagy edzőkről - idősebb Puskás Ferenctől Kalmár Jenőig, Guttmann Bélától Lakat Károlyig - ne is beszéljünk. Hej, mi mindenről és ki mindenkiről nem esett még szó! Például arról a Nemesről, aki 1938-ban, újoncként mesterhármast vágott a görögöknek, hogy aztán soha többé ne legyen válogatott.... Vagy Kotászról. Róla Albert Flórián azt mondta: "Örültem, hogy mellette ülhettem a válogatott öltözőjében." Továbbá a világválogatott Szűcs Lajosról, a zabolázhatatlan Kocsis "Csikóról", a fáradhatatlan Pintérről, a gólgazdag Kozmáról, továbbá arról a garnitúráról, amely 1963 őszén 7-2-re verte az FTC-t ebben az összeállításban: Takács - Dudás, Marosi, Mihalecz - Tussinger, Kotász - Nagy György, Nógrádi, Tichy, Komora és (naná, ezzel a névvel...) Katona.

Akár a száz év megannyi nagy vitéze előtt, előttük is vigyázzban kell állni.