Hogy miként került Guttmann Brazíliába? Véletlenül. Bécsben összetalálkozott azokkal a magyar labdarúgókkal, akik 1956-ban „illegális” portyára utaztak a dél-amerikai országba. Sándor Csikar szerint akadt egy fölösleges repülőjegy, és szóltak Béla bácsinak: nem érdekli egy távoli túra? A világvándor nem sokat gondolkodott, mert addig is annyi helyen járt már… Négy évtizedes szakvezetői pályája során összesen tíz országban edzősködött, s Németországban, 2006-ban nyilván ennek nyomán jelent meg Detlev Claussen Guttmannról írt könyve a következő címmel: „A futball világtörténelme egyetlen személyben.”
A német nyelvű források egyébként máig Weltklassespielerként, azaz világklasszis játékosként említik, mert a századfordulón született tréneridol természetesen nem edzőként kezdte. A Vasasban nevelkedett, majd átigazolt a Törekvéshez, onnan pedig az MTK-hoz, amelynek csapatában két bajnoki címet szerzett. Centerhalfot játszott, de időnként beállították jobbhátvédnek, jobb- és balfedezetnek, jobbösszekötőnek, középcsatárnak is. A center szerepkörétől valószínűleg akkor ment el a kedve, amikor mesterhármassal lepte meg Zsák Károlyt, a legendás kapust, majd másnap azt olvasta a 3-0-lal zárult Törekvés–Budai 33 FC meccs tudósításában: „Guttmann három gólt rúgott, de a mezőny leggyöngébb emberének bizonyult.”
Középfedezetként viszont olyan sokra vitte, hogy a bécsi Hakoah – a kontinens első profi bajnokságának aranyérmese – annyit fizetett neki, amennyit a szintén hivatásos Amateure Wien a „futballkirály” Schaffer Alfrédnak, s amennyi a negyede-ötöde volt egy átlagos osztrák klub költségvetésének. Ezenkívül berendezett tánciskolát kapott a császárvárosban, ahol megannyi magyarral játszott egy csapatban: a bajnok Hakoah-hoz tartozott akkoriban Fábián Sándor kapus, továbbá Eisenhoffer József, Hess Lajos, Schwartz Ernő és az a Nemes Sándor, aki szintén nem csekély jövedelméből jól menő kávéházat nyithatott, s a magyar után – Alexander Neufeld néven – az osztrák válogatottban is szerepelt. Guttmann és Schaffer megmaradt magyar válogatottnak, miközben az úgynevezett bécsi iskola (nem tánc-, futballiskola!) letéteményesei közé tartozott.
A Hakoah 1925-ben nyerte meg a bajnokságot, majd egy évvel később amerikai turnéra utazott, és elvesztette szinte az egész csapatát. Nem baleset, hanem a dollár igézetének következtében… A játékosok amerikai klubokhoz szerződtek, noha aligha nyűgözte le őket a tengerentúli labdarúgás, hiszen a Hakoah Wien színeiben játszott első vendégfellépésük szünetében a túrát szervező menedzser azzal tépte fel az öltöző ajtaját: „Uraim, itt nem a hálóba, hanem a léc fölé kell rúgni a labdát!” (Tudják, az amerikaifutball…) Ehhez képest Guttmann öt New York-i együttesben is felbukkant, és hét esztendőt töltött az Államokban, mígnem visszatért Európába; előbb Ausztriába, majd – hollandiai kitérővel – Magyarországra. Immár nem futballistának: edzőnek.
Az Újpestet egészen jól eldirigálta: a Zsengellér Gyula vezérelte lilák az 1938/39-es évadban 107 gólt szerezve hódították el a bajnoki aranyérmet, és a klub vitrinjébe tették az annak idején nagy becsben tartott Közép-európai Kupát is. Guttmann mindjárt fizetésemelésért fordult az elnök-mecénás Aschner Lipóthoz, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatójához, ám a Tungsram és az újpesti futball felvirágoztatója elutasította. Guttmann csak hét évvel később, az Illovszky-, Szilágyi-féle Vasassal szerzett ezüst után irányította újra az Újpest csapatát – a régiek közül már csupán Zsengellér játszott, de az aranyérmes kimenetel nem változott –, idő közben pedig megnyerte magát az életet. Az Aschnerhoz hasonlóan zsidó származású trénert behívták munkaszolgálatra, a lágert azonban – a Dachaut túlélő klubelnökkel ellentétben – sikerült elkerülnie, mert a bevagonírozás előtt több társával megszökött. (A vele együtt megmenekülők közt volt Egri-Erbstein Ernő, akit aztán a Torino menedzsereként ért utol a halál a minden idők leghíresebb olasz klubcsapatainak egyikét szállító repülőgépen, amely a supergai bazilikának ütközött 1949-ben.)
Guttmann Újpestről Kispestre szegődött, de nem maradt ott sokáig, mert egy győri meccsen lehívta a pályáról a durváskodó Patyit. Azaz csak lehívta volna, Puskás Ferenc ugyanis rárivallt társára: „Nem mész sehova!” Mire az edző elhagyta a kispadot, és felült a lelátóra, majd hirtelen távozása után engedélyt kért, hogy külföldre szerződhessen edzőnek. Abban az időben az efféle hozzájárulás megszerzése nagyobb bravúr volt egy vb-győzelemnél, de – miként Sárosi dr.-t és Zsengellért – őt is elengedték. (Mást senkit.) Bár ellátogatott Argentínába és Ciprusra is, a század és saját maga ötvenes éveinek első felét nagyrészt Itáliában töltötte, s 1954-ben bronzérmet, 1955-ben „fél” aranyat nyert a Milannal. Tizenkilenc forduló után ugyanis menesztették, mivel a listavezető vörös-feketék kikaptak Triesztben, majd otthon a Sampdoriától. Így sem búsult, hiszen havi 200 ezer fixszel plusz a mesés prémiumokkal líramilliókat keresett; úgy élt, mint Marci Hevesen, vagy mint Herr Gutmann a húszas években, Bécsben...
Azért repülhetett Brazíliába – többek között Puskással –, mert akkoriban „lógva” hagyták. („Öcsinek” már régen megbocsátott, őt viszont az 1954-es világbajnokságon csak azután merte üdvözölni honfitársainak egyike, hogy az elkötelezett Sebes Gusztáv a nyakába ugrott. Mivel nem tért vissza Magyarországra, hivatalos papírja ellenére is disszidensnek minősült, és egy „hazaárulóval” vigyázni kellett…) Sao Paulo arra is jó volt, hogy összebarátkozzék José Carlos Bauerrel, aki 1950-ben vb-ezüstérmet nyert, és 1954-ben szintén részt vett a világbajnokságon, játszott a 4-2-es magyar–brazilon is. Ez a Bauer szólt neki néhány évvel később, amikor Guttmann már a Benfica edzőjeként dolgozott, hogy látott egy csodagyereket Mozambikban. A srácot Eusebiónak hívták… A portugál együttes még a felfedezett nélkül hódította el először a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, de az ifjú már akkor is a Benficához tartozott, mivel a magyar tréner megnézte, és nyomban Lisszabonba vitte. A BEK-duplázás már Eusebio főszereplésével következett be: az 1962-es döntőben Puskás hiába szerzett három gólt a Real Madridban, a címvédő csapat 5-3-ra győzött. A Benfica – jóllehet további öt alkalommal finalista volt – azóta sem aratott diadalt a kontinens első számú klubtornáján…
Guttmann nagymester ugyanabban az évben bajnoki címet nyert az uruguayi Penarollal (már megint átugrott Dél-Amerikába…), ahogyan a Portóval is, mielőtt az Európát meghódító Benficával triplázott a portugál bajnokságban. Még megmutatta magát a Servette-nél és a Panathinaikosznál is, elvégre Svájcban meg Görögországban addig speciel nem jelentkezett, és elvállalta az osztrák válogatott irányítását, hogy 1964 májusában parádés pályafutása legfájdalmasabb győzelmére vezesse a „sógorokat”: Ausztria–Magyarország 1-0.
A Práterben 75 ezren ünnepelték, egy bécsi presszóban pedig boldog-boldogtalan ráköszönt, miután nyugdíjba vonult. Utolsó éveit – megannyi korábbi esztendőhöz hasonlóan – a szomszédos ország fővárosában élte, és a habos kávéval együtt itták történeteit azokról az extraklasszisokról, akiknek a trénere volt. Zsengellérről, Bozsikról, Puskásról, Nordahlról, Liedholmról, Schiaffinóról, Mauróról, De Sordiról, Dino Saniról, Zizinhóról, Germanóról, Augustóról, Eusebióról, Colunáról, Matosasról, Pedro Rocháról. Egyszer összeállította álomcsapatát a tanítványaiból; nemhogy Coluna, Rocha vagy a vb-aranyérmes és a Milannal BEK-győztes brazil Dino Sani, de még Zsengellér vagy Eusebio sem „fért be”. (A belsőhármasa: Schiaffino, Nordahl, Puskás.)
Bécsi törzshelyét úgy hívták: Európa.
Nagyvilág kávéház nyilván nem volt…
