A határidő előtt egy nappal sikerült maradandó tudományos okfejtéssel véleményezni egy korántsem tudományos teljesítményt: Schmitt Pál 1992-ben írt doktori disszertációját. A mintegy 1157 oldalt kitevő vizsgálati anyag lényege, hogy a szerző másolt, azaz plagizált, de sajnos senki sem hívta fel a figyelmét arra, hogy ezt nem szabad. A korábban még Testnevelési Főiskolaként működő intézményben a dolgozat elbírálásakor ugyan több szabálytalanság történt, de formailag azért minden megfelelt az akkori gyakorlatnak. A doktori cím, a summa cum laude minősítéssel tehát marad.

Fölösleges így azon rúgózni, hogy nincs lejjebb, meg hogy Németországban mekkora közéleti nagyságok mondtak le erkölcsi botlásokért, sőt, az sem számít, hogy anno, még a Csúcs-éra rettegett rádiós időszakában egy frissen kinevezett elnökhelyettes búcsúzott néhány napon belül a székétől plágiumgyanú miatt.

A kisebbségnek tudomásul kellene végre vennie, hogy ebben az országban jeles tudósok részvételével bármikor fölállítható egy csapat, amelyik több hetes munkával képes eljutni a mellébeszélés ilyen fokára, megkerülve mindent, amire a tudomány, az oktatás, valamint ők maguk köteleznék őket. Ez a határozat igenis rímel azokra a kutatási eredményekre, amelyek az esettel kapcsolatos igen engedékeny közmegítélést mérték, sőt, azzal is, hány akadémikus, egyetemi tanár adott hangot nemtetszésének, mennyien vélték úgy, hogy egy ekkora blama kárt okoz, folt az ország becsületén, ha szereplője momentán államfő. Ja, és hogy az eset miféle példát szolgáltat a nemsokára kötelezően erkölcs-, vagy hittant választó ifjúság számára.

Bele kell törődni abba is, hogy a több száz 62 évesen nyugdíjba zavart bíró felháborodását valószínűleg csak a feleségével, vagy legközelebbi hozzátartozóival osztja meg, az unokát ilyenkor kiküldi a szobából, mert úgy érzi, hogy ha szól, még inkább ki volna közösítve abból a körből, ahová tartozott és azt már nem viselné el. Tudniillik, hogy ennyi tisztességben megőszült bíró megijed, az elképzelhetetlen. Ami még rosszabb: némák aktív kollégái is. És nem feltételezhető az sem, hogy az egyházi törvénnyel kapcsolatban valamennyi egyházi méltóság pusztán azért hallgat, mert számára a szolgálati út szent és sérthetetlen, várja a bíboros, vagy a püspök állásfoglalását.

Ha más nem, a hétvégi esztergomi népszavazás eredménytelensége hűen tükrözte állapotainkat. Esztergom így azoké az esztergomiaké, akik továbbra is ostromállapotban szeretnének élni. Körülbelül annyian mentek el szavazni a referendumra, ahányan annak idején a polgármester asszonyra. Hogy a helyzeten való felháborodást, a lokálpatriotizmust, netán az állampolgári igazságérzetet a közömbösség, a félelem, vagy a társadalmi szolidaritásnál sokkalta nagyobb, egyre torzabb módon jelentkező politikai szolidaritás múlja újra és újra felül, tulajdonképpen érdektelen – a frenetikus eredmények magukért beszélnek.

A lényeg, hogy köztársasági elnökünk érdemérme akár újra landolhat a pénzverőknél: rákerülhet ismét az eltüntetett adományozó teljes neve: Dr. Schmitt Pál. Passz.