Előbb-utóbb a bukiknál is fogadást lehet kötni arra, hogy lesz-e IMF-megállapodás.

Minden amellett szól, hogy legyen. Ha ugyanis enélkül jön el a tavasz, bajban leszünk az adósságpiacon, olyan felárat fognak kérni a befektetők (a spekulánsok, de ez ebben az esetben, amikor veszik, és nem eladják a magyar papírokat, nyilván bocsánatos bűn). S ez még a jobbik eset, az sem kizárt, hogy nem tudjuk majd értékesíteni a devizakötvényeinket. Az adósságkezelőnél úgy terveznek, hogy még az első fél évben ­piacra tudnak dobni négymilliárd euró értékű papírt, ám ez idő tájt nem csak mi kínáljuk majd a portékánkat.

De ha ekkora szükség van a valutaalapra, miért makacskodnak Orbánék? Mit remélhetnek az ellenállástól? Jobb tárgyalási pozíciót biztosan nem. Látszólag egyszerű az ügy: néhány ponton – jegybank, Költségvetési Tanács – eleget kellene tenniük a nemzetközi szervezetek kérésének. Logikusnak tűnik, hogy ezért nem érdemes kockáztatni a védőhálót, amit az IMF-hitel jelentene.

Orbánéknak azonban mindez nem néhány pontról, hanem gazdaságpolitikájuk leglényegéről szól. Arról, hogy erős központosított hatalom nélkül nem lehet markánsan képviselni a magyar érdekeket. Tulajdonképpen az nyilvánul meg ebben a felfogásban, hogy a valódi konzultációkon alapuló demokratizmushoz kicsi ez az ország. Ahhoz, hogy nagyok legyünk, előbb el kell fogadnunk, hogy bizonyos politikai berendezkedésekhez kicsik vagyunk. Van ebben némi fonákság.

Ezért amikor az IMF, illetve az EU figyelmeztetéseket küld a kormánynak, feltételeket támaszt a tárgyalások folytatásához, nem gondolhatjuk azt, hogy ezzel bizonyosan sikerül asztalhoz kényszerítenie a magyar kormányt. Annyira mást gondolnak a világról. Egy-két keményebben megütött hang nem fogja feltétlenül térdre kényszeríteni Orbánékat.

Az ő szemük előtt az a négymilliárd euró lebeg, amit valahogyan be kell hozni a magyar államkincstárba. Akár IMF-fel, akár nélküle. És itt jön a képbe a Magyar Nemzeti Bank. A jegybank trezorjában pihen nagyjából 35 milliárd euró értékű devizatartalék. Karnyújtásnyira, ami elég bosszantó lehet.

Amennyiben Orbánéknak sikerül elég közel férkőzniük a devizatartalékhoz, könnyű szívvel mondanak nemet a valutaalapnak. Mivel az óra ketyeg, erre nem sok idejük, mindössze két hónapjuk maradt. A dolgukat már megkönnyítették, a tartalékhoz vezető útból el sem kell takarítaniuk Simor Andrást. Az MNB vezetője elszántan harcol a kormányzati befolyás növekedése ellen, de a jegybanktörvény módosítása úgy csoportosítja át a feladatokat a monetáris tanács és a jegybank belső szervezetei között, hogy az elnök szerepe egyre inkább háttérbe szorul. El sem kell tehát mozdítani Simort, más csatornákon keresztül fognak hozzáférni a tartalékhoz.

Amiből a devizaadósság megújítása után is maradna még 30-31 milliárd euró. A piacok persze aggódva figyelnék, hogy a kormány közvetlen bejáratot nyitott magának a trezorokba, de ennél messzebb mutató következményekkel is számolni illik. Az igazi ellenfél ugyanis nem Simor vagy az IMF, hanem az itthoni változásokat kemény kritikával szemlélő Európai Unió. Brüsszellel kell konfrontálódni, és őket nem lehet csak úgy „kipaterolni” innen. Ők mi vagyunk, és mi ők vagyunk, szövetségben.

Ma még. Orbán végső soron gondolhatja úgy (és egyre inkább ez marad az egyetlen választása), hogy céljai eléréséhez az unión kívül vezet az út. Talán tényleg meg is fordul a fe­jében, hogy kiléphetünk a közösségből, ha kenyértörésre kerül a sor. Ez lenne aztán az igazán nem ortodox lépés.