Magyar fuccsball
Mindösszesen 12 470 néző volt a labdarúgó NB I zárófordulójának nyolc mérkőzésén, az átlag (1558) tehát épphogy meghaladta a másfél ezret. Ez a látogatottság még a korábbi négy kör iránti „érdeklődést” is alulmúlta, hiszen a tizenharmadik fordulóban 2454-es, a tizennegyedikben 2357-es, a tizenötödikben 2240-es, a tizenhatodikban 2100-as átlagot lehetett feljegyezni. A – nem tudni, mi okból – meghosszabbított őszi szakasz egészében meccsenként 2707 néző fordult meg a lelátókon, azaz még az előző évad roppant szerény átlagát (2762) sem sikerült elérni.
Hiába tartják az állami tévé műsorán az NB I-et, a megannyi közvetített mérkőzés korántsem vált közüggyé: olykor már az az ember érzése, hogy néhány, a valóságos labdarúgó-fejleményekről konzekvensen tudomást sem vevő riporter magánügyévé hervadt. Újabban a sokáig a hazai futball legállhatatosabb támogatói közé tartozó Nemzeti Sport is kiszállt a buliból, s noha a román–magyar vb-selejtező reggelén még azt közölte a címoldalán: „Győzünk!”, Amszterdam után látványosan szembefordult a (másutt) több mint sportág különös itthoni válfajával. Annyiból érthetően, hogy majdnem ugyanaz dúdolható szomorúan, amit Balázs Fecó énekelt nemrégiben a sportarénában: „Ez a csönd éve volt.”
A különbség egyetlen betű.
Ez a csőd éve volt.
Soha nem fordult még elő, hogy egyetlen magyar klubcsapat se érje meg az augusztust az európai kupák – a kicsik számára amúgy jelentősen könnyített – selejtezőiben. A Maccabi Tel-Aviv, a Mladost Podgorica, a Vojvodina és a Strömsgodset együttesével szemben egy győzelem, egy döntetlen és hat vereség volt a szegényes magyar mérleg, a Győr, Videoton, Honvéd, Debrecen négyesből csupán a kispesti garnitúra tudott párharcot nyerni, mégpedig a Cselik Niksiccsel szemben. E kivételes diadalra jellemző: az összehasonlíthatatlanul szebb napokat is látott XIX. kerület mai képviselői 4-1-gyel és 9-0-lal búcsúztatták a sörmeccsek alkalmi kompániáira emlékeztető montenegrói társaságot...
A válogatott szintén negatív rekordot döntött: tétmérkőzésen fennállása óta először kapott ki 8-1-re a címeres mezes társulat. Miközben jó néhányan a továbbjutással kalkuláltak, nemhogy pótselejtezőt nem tudott játszani a mostoha sorsú alakulat, de már a kvalifikációs küzdelmek hagyományos szakaszában megkapta azt – illetve még annál is többet –, amit az 1997-es playoff rémes emlékű Üllői úti találkozóján (1-7). Ha a hollandok elleni oda-visszavágót nézzük, akkor „egálban” vannak hazánk fiai, hiszen a két találkozón annak idején a jugoszlávok, míg 2012–2013-ban a narancssárga mezesek is tizenkét gólt helyeztek el a nyitott kapuk akciót hirdető és megvalósító honfitársaink hálójában. (Tizenhat esztendeje Belgrádban 5-0, tavaly a Puskás stadionban 4-1 volt „oda”.)
Ami pedig az NB I-et illeti, annak nívójára – a nemzetközi kupakudarcok páratlan rapiditásán és szokásos teljességén túl – az is rávilágított, hogy az úgynevezett első osztály „meghatározó” játékosaival felálló U21-es válogatottat az albán fiatalok oktatták Budapesten (0-2).
Ám amilyen egyedi az „eredmények” sora, olyan sajátos a honorárium. Mert ahogyan a magyarokat elszomorító gólok záporoznak, úgy zúdulnak a forintok tízmilliárdjai a hazai fuccsballba. Jóllehet a tizenhat NB I-es klubból tizenegy még 3000-es, hat pedig 2000-es nézőátlagot sem tud felmutatni, stadionok építéséről, sporttelepek átalakításáról, adósságok elengedéséről áradnak a bejelentések. Pedig a beszédhibásokon nem segít, ha luxus logopédiai intézetet avatnak megfelelő gyógyító személyzet nélkül, azaz ne legyen kétségünk felőle: a beruházási kampány ellenére a labda továbbra is dadog majd. A gáláns juttatások morálisan is elgondolkodtatók, mivel azok dömpingje nyomán úgy tetszhet: a labdarúgó-társadalomban mindenki mindent megtesz azért, hogy nagyvonalú állami dotáció legyen a jutalma. Miközben ennek a pályán még véletlenül sincs nyoma...
Amint arról már esett szó, a tribünön sincs. Ha a meglévő létesítmények nézőtéri kihasználtságát vizsgáljuk, akkor az szökik a szembe: csupán a diósgyőri és a mezőkövesdi mérkőzéseken van annyi szurkoló, hogy legalább az ötven százalékot meghaladja a „telítettség”. Debrecenben, ahol hamarosan húszezres arénát avatnak, átlagosan 4478 drukker jelenik meg egy találkozón (48,96 százalék), míg Székesfehérváron 22,51, Győrött 19,3 százalékra „rúg” a kihasználtság. Nemsokára milliárdokat utalnak át stadionfejlesztésre annak a Honvédnak és MTK-nak, amely jelenleg 9,8, illetve 6,5 százalékos helyfoglalást „produkál”, találkozónként 971, valamint 825 drukkerrel. Az 5,3 százalékos Felcsútnak – amelynek idei fellépései nemegyszer az előző évad Eger–Paks mérkőzésének felejthetetlen 43-as nézőszámát idézték – saját kis ékszerdoboza lesz, és hovatovább fényűző milliárdossá avanzsál a Mezőkövesd is.
Nem csupán a megannyi meghökkentő adat tükrözi: mind provinciálisabb a magyar bajnokság. Mezőnyével – benne az alkalmanként 1463, illetve 1388 nézőt vonzó Pápával és Pakssal –, valamint tempójával, színvonalával, kulisszáival olyan, mint hajdanán a megyei első osztály. (Bár a rokonszenves régi kiscsapatokat a legkevésbé sem szeretném megbántani.) S akkor még nem beszéltünk a fogadási csalásokról...
Ezzel együtt a közeljövő abszurdja várhatóan így fest: mérkőzésenként kétezer-valahányszáz néző bámulja a semmit, és – ha éppen nem zúgnak trágár vagy rasszista kórusok – egy-két szpíker „zseniálisozása” hallik az átható csendben.
