Az csak az egyik kulcsmondat a kabinet közleményében, hogy „Magyarország kormánya a leghatározottabban elítéli az augusztus 15-én rendezett Magyarország–Izrael labdarúgó-mérkőzés méltó lebonyolítását megzavaró szurkolók viselkedését”. A másik az: „A kormány akkor is felemeli szavát, ha a szélsőséges megnyilvánulások közvetlenül nem sértenek törvényt, s ezért a hatóságok azonnali fellépésének nincs jogi alapja”. A harmadik pedig a dátum, augusztus 21. – hat nappal a történtek után.

Így toporgunk több mint húsz esztendeje, a rendszerváltozás óta. Nincs mire rácsodálkoznunk, mert a rasszizmus – hogy messzebbre ne menjünk – két évtizede fertőzi a magyar futballt. Azt kell mondani: kormányoktól függetlenül. Mert igaz, hogy manapság nyilas parlamenti tag is kitűnő, sőt tanítani való szerzőnek minősül, a „mocskos zsidók” vagy a „cigányok, cigányok” kórus nem mostantól hallható a nézőtereken. Mindkettő ugyanúgy hozzátartozik a hazai futballtalálkozókhoz, akár a kezdőrúgás. Nem napjainkban hasított a fülekbe az „indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat” refrén, amellyel az FTC tábora döbbentette meg az MTK drukkereit – és minden jó érzésű nézőt – a Hungária körúton. A lágerslágert a Guantanamera dallamára énekelték vidáman; ez már-már olyan szörnyűségesen abszurd volt, mint a muzsikaszó, amely a foglyokat fogadta a koncentrációs táborban. Az eset következmény nélkül maradt, sőt ezután hangzott el Dávid Ibolya miniszter asszony felejthetetlen mondása: „Nem értek a focihoz”.

Nem történt semmi akkor sem, amikor Várszegi Gábor cége, a Fotex megvette az FTC-t, és a Ferencváros–Újpest rangadón a lila ultrák kéjjel zsidózták a zöld-fehéreket, antiszemita gúnyrajzokat tartottak a magasba, transzparenseik egyikén pedig ez állt: „Az iszlám dzsihádot, az egyház keresztes háborút hirdet. Mi pusztulj, Fradit hirdetünk”.

A két legemlékezetesebb esetnél is fontosabb azonban, hogy mindenféle magyar futballtáborok ugyanazt a nyelvet kezdték használni, szép lassan teret nyert a hétköznapi rasszizmus. A politika – akármilyen színezetű volt is – nem lépett közbe; vagy azért, mert a labdarúgást nem tartotta lényegesnek, vagy azért, mert bagatellizálni akarta a folyamatot. (Hányszor hallottuk, hogy „jelentéktelen kisebbségről van szó”, ugyebár.) Talán még az esetleges szavazatok is számításba jöttek... Az MLSZ pedig abban a szorításban vergődött: ha szankciókat foganatosít, akkor kiürülnek a sporttelepek. (A tévékommentátorok hasonló megfontolásból nem reagálnak sosem: nekik a nem létező idillt kell közvetíteniük.)

A folytonos lemorzsolódás nyomán a magyar labdarúgás törzsközönségévé váltak azok, akik minden meccsen azt dalolják – függetlenül attól, milyen csapat az ellenfél – hogy „utálunk, szar Románia (Szlovákia)”; akik rendszeresen és provokatívan kiáltozzák, ha az MTK vagy olyan más magyar együttes a vetélytárs, amelyben több külföldi (főként színes bőrű) labdarúgó játszik, hogy „ria, ria, Hungária”. Amiért ez lett a bázis, annak csak részint a minden nívót nélkülöző futball az oka: a józan drukkerek elmaradásában ugyanolyan komoly – vagy még komolyabb – szerepe van annak, hogy efféle hangulat uralkodik a hazai stadionokban. A színvonal gyatraságát talán sokan elnéznék, hiszen a futball Hamupipőkéi­nek tartott országokban is járnak futballmeccsre; ha másért nem, hát azért, hogy a jó levegőn legyenek.

De ha már a légkör is bűn rossz?