Az előző részek tartalmából: János, nem bírva, hogy Lajost leoligarcházzák, Sándort lepolipozta. Viktor viszont nem szereti a tenger gyümölcseit, ezért arra kérte beosztottját, igyon meg egy kávét Sándorral, és legyenek barátok. János elszabotálta főnöke kérését, Lajos lapjában viszont Sándor egészségügyi okokból történő visszavonulásáról írtak, holott ő éppen Afrikában gyalogolt kilométereket naponta. A Viktor által nyakas jásznak mondott Sándor erre odanyilatkozott, miszerint János nagyon ügyes ember, lám, a trafikügyet is milyen jól elintézte.

Ez már Jánosnak is sok volt, és az ország legnagyobb uzsorásának nevezte Sándort, titokban pedig megfogadta, hogy addig nem borotválkozik, amíg fel nem épül városában az ország legnagyobb vágóhídja.

Most itt tartunk, és az előzmények alapján okkal tekinthetünk nagy várakozással a folytatás elé. (És nem hiába: a lényegében lebűnözőzött Sándor beperli Jánost. Ebből már nem lesz kávézás.) Akár szórakoztatónak is tarthatnánk ezt a sorozatot, ha nem tudnánk, hogy nem egy dél-amerikai szappanopera szereplőinek viselt dolgait látjuk, hanem az ország politikai és gazdasági hatalmasságainak mindennapjait.

Az ebből a történetből is látszik, hogy Viktor, Lajos, János és Sándor kapcsolatrendszere nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt időnként lefestik. Mozgásban van az üzlet, Viktor sem mindenható a politikában, és Lajos vagy Sándor sem az a gazdaságban. Folyamatos az egyensúlyozás közöttük. Ha alkotmányosan nem is, az ő világukban működnek a fékek és ellensúlyok. Csak látszólag szól ez a történet arról, ki a kemény magyar legény, a verbális attak mögött vaskos érdekek húzódnak. Nem Viktor mondja, de tudjuk, hogy János nem mondaná, ha Viktor nem hagyná neki.