Hangunk szelíd. Hamarosan, mondjuk nekik, ide fog jönni négy ember. Sötét öltönyben lesznek, és bocsánatot fognak kérni. Bár egyenként be fognak mutatkozni mindenkinek, jó, ha már most tudják a nevüket: Kocsis Máté, Pintér Sándor, Soltész Miklós, Tarlós István. Csak néznek maguk elé.

A foglalkozásukat tekintve, folytatjuk mondókánkat tárgyszerűen, egy darab polgármester, egy darab belügyminiszter, egy darab államtitkár, egy darab főpolgármester.

Ülnek tovább, nem látni fényt szemük bogarában. Valószínű, hogy túl sok ez így egyszerre, visszamegyünk hát az alapokig, aznapi újságot veszünk elő. Az Alkotmánybíróság, olvassuk az újságból, alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a hajléktalanok közterületen élésének törvényi tiltását.

A szemük se rebben.

A Város Mindenkié nevű civil csoport, folytatjuk némi szünet után, felszólította nevezett urakat, hogy mint a hajléktalanok hatósági üldözésének szószólói, figyelmesen olvassák el az Alkotmánybíróság döntését, és kérjenek elnézést a hajléktalan emberektől.

Erre mintha megmozdulnának páran, de csak rágyújtanak, cigarettavégről cigarettavégre.

Elbizakodottságra azonban semmi ok, tesszük hozzá szinte azonnal, Pokol Béla ugyanis különvéleménnyel élt. Meglátása szerint, olvassuk megint az újságból, abból, hogy valaki közterületen él, alapvetően téves és helytelen azt a következtetést levonni, hogy hajléktalan; lehet, hogy csak szórakozottságból vagy rosszul felfogott kalandvágyból lakik az utcán.

A tetejébe még, emeljük föl mutatóujjunkat, Dienes-Oehm alkotmánybíró is különvéleményt jelentett be; ő úgy látja, önök emberi életet veszélyeztetnek.

Ennyi bevezető után áttérünk jövetelünk valódi céljára. Arra kérjük önöket (itt megemeljük kissé a hangunkat), hogy ha az említett urak idejönnek elnézést kérni, próbáljanak megértőn viselkedni.

Előfordulhat például, soroljuk immáron teljes lendülettel, hogy az egyik igazoltatni fogja a társaságot, pénzbírsággal, sőt elzárással fenyegetőzik. A másik hajléktalanbűnözésről beszél, a harmadik felszólítja majd önöket, hogy ha hazudnak, legalább mondjanak igazat (ő az államtitkár), a negyedik meg leveri a szemüvegüket, és lehülyézi a nőket. Továbbá ne csodálkozzanak, ha dúlt kebellel megállás nélkül az Alkotmánybíróságot becsmérlik; tudják ezt be a négy úr frusztráltságának, továbbá az elmúlt nyolc évnek, a liberálisok és kommunisták szűnni nem akaró zaklatásának.

Szerencsére mind a négy urat keresztényi szeretet fűti belülről, az elesettekkel való szolidaritás, amúgy mindannyian széles látókörű, művelt, felelősségteljesen gondolkodó demokraták, akiknek egyetlen hibájuk az önmagukkal való kíméletlen szembenézés, a kőkemény önkritika; tehát amikor fölajánlják a lemondásukat, önök mindenképpen mondják azt, hogy szó se lehet róla.

Kérdés van? Kérdés nincs.

Úgyhogy ennek szellemében kéretik a megfelelő módon fogadni őket. Mosakodjanak meg, hozzák rendbe hajzatukat, ruházatukat, tüntessék el ízléstelen reklámszatyraikat, az uraknak pedig arra a bejelentésére, hogy önök nemsokára az Alkotmánybíróság miatt meg fognak halni, helyeslően tapsoljanak, nehogy a vendégek esetleg rossz szájízzel távozzanak. Jövő héten a koldusok és a kilakoltatottak következnek, náluk is sűrű bocsánatkérések várhatók.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa