Vermeer vagy Han van Meegeren ecsetjét dicséri?

REUTERS - Paul Hackett

A halott Vincent csak fest és fest - jegyezte meg Alfred Kerr, német szatíraíró, már 1930-ban, amikor fény derült arra, hogy Otto Wacker legalább harminchárom olyan Van Gogh-művet hamisított, amelyek J.-B. de la Faille mindenki által hitelesnek elfogadott, 1928-as Van Goghkatalógusában szerepeltek. Wacker 19 hónapot kapott, De la Faille pedig nem sokkal később kiegészítette eredetileg több mint kétezer tételes listáját 143 bizonyítottan hamis képpel. A Van Gogh-hamisítók között mégsem Wackeré a pálma. Ha felbukkan egy-egy gyanús mű, a kutatók rögtön azt vizslatják, vajon a kép megfestése idején a közelben volt-e dr. Gachet vagy Emile Schuffenecker.

A művész Auvers-i kert című művéről évtizedek óta folyik a vita. Van Gogh ugyanis 1890. május 21-én érkezett Auvers-be, július 28-án pedig öngyilkos lett. A két időpont között négy napig bizonyítottan nem festett, maradt számára öszszesen 64 nap, miközben az utókor 82 képet tart számon ebből az időszakból.

Egy milánói matematikus szerint az Auvers-i kert két másik Van Gogh-mű összemásolásából született. A festő palettájától idegen stílusjegyekről és színekről, valamint a Daubigny kert című alkotás részleteivel való egyezésről tesznek említést a szakértők. Minő véletlen, ez utóbbi mű Emile Schuffenecker birtokában volt, aki részben gyűjtőként, részben zseniális másolóművészként szerzett hírnevet.

A Napraforgók-sorozat is kényes a Van Gogh-életműben, és a gyanú itt is Schuffeneckerre terelődött. Az egyik Napraforgó az amszterdami Van Gogh Múzeumban van, a másik a londoni National Gallery tulajdona, míg a harmadikat a Christie’s 1987-es londoni aukcióján a japán Yasuda biztosítótársaság vette meg 39,9 millió dollárért. Van Gogh több alkalommal is írt a Napraforgók-sorozatról, de egyszer sem említette a 14 szál virágot megörökítő Yasuda-változatot.

Schuffenecker eredetileg - csakúgy, mint a másik híres közös barát Gauguin - tőzsdeügynök volt, majd a festészetnek szentelte magát; 800-900 rajzot, festményt jegyeznek az ő nevén, és pontosan nem tudni hány Gauguin-, Van Gogh-főmű dicséri a hamisító tehetségét.

Van Gogh művészetében a másik nagy kérdőjel dr. Gachet, akinél a művész ideggyógyászati kezelése után lelt menedéket. Az orvost és családját több festményen is megörökítette, köztük a leghíresebbről, a sokáig árverési világrekordként nyilvántartott, 1990-ben 82,5 millió dolláron leütött portréról állítják, hogy azt az orvos festette. Gachet, ahogy a festő írta róla, mentálisan még instabilabb volt, mint ő maga.

De hiú volt és irigy, és ez késztette Van Gogh utánzására - állítja Benoit Landais, aki könyvet írt Gachet-ról, megkérdőjelezve az orvos gyűjteményének több tételét. Egy athéni bankszéfből tavaly előkerült szenzációs lelet, egy újabb dr. Gachet-portré csak szaporította a kérdőjeleket. A hozzá kapcsolt történet szerint egy görög partizán menekítette haza a háború alatt a németekhez került művet, és most az örökös úgy döntött, előadja a rejtett kincset. - Hamis! - siettek véleményt nyilvánítani egyes szakértők, míg mások arra esküdtek, hogy a Musée d’Orsay falán lógó változat nem eredeti.

Az FBI szerint évi hatmilliárd dollár kárt okoz a hamisítás, illetve a műtárgylopás. Az Art Loss Register csak Nagy-Britanniában évi 100-200 millió font közé teszi a hamis műtárgyak forgalmát.

A világon talán a holland Van Meegeren a legtöbbet emlegetett hamisító, aki a XVII. századi Vermeer-utánzataival „szerzett elismerést” az 1930-as és 1940-es években. Hogy alkotásai ne ébreszszenek kételyt, szabályosan megsütötte vásznait, így produkálva a régihez hasonló repedéshálót.

Ezermesterek. George és Shaun Greenhalg
REUTERS Sikereihez hozzájárult valóban kivételes kézügyessége is, és a fáma szerint, amikor börtönbe került, a szakma hitetlenségét eloszlatandó, tanúk előtt állított elő egy tökéletesen „eredeti” Vermeert. Van Meegeren képeit és az eredeti Vermeereket egyszerre állították ki a hamisító halála után, 1996-ban a rotterdami Kunsthalléban. Az Utolsó vacsora Meeg eren-változata 88 ezer dollárért kelt el a nyilvános piacon.

A profi hamisítók nagyon is körültekintők és találékonyak. A 90-es évek közepén például egy banda tagjai behatoltak a Tate Gallery archívumába, és egyszerűen hamis dokumentumokat kreáltak, amelyek később az „eredetiségét” igazolták piacra dobott műveiknek.

Egy svájci szakértő arról számolt be, hogy a 90-es évek elején az Egyesült Államokba került egy „Jackson Pollock”-alkotás, az alpesi ország egy neves galériája levelének kíséretében. A hétmillió dollárra tartott kép eredetét igazoló dokumentum hamis volt, így a művet a Sotheby’s helyett a hatóságok vették gondozásukba. Jackson Pollock vélhetően ugyancsak „szorgosan dolgozott” halála után. Néhány évvel ezelőtt világszenzáció volt harminckét neki tulajdonított kép felfedezése egy Long Island-i raktárban. A későbbi vizsgálatok azonban arra derítettek fényt, hogy a képeken azonosított pigment nem létezett Pollock életében.

A kollekciót egy New York-i filmes, Alex Matter találta szülei hagyatékában, és története már csak azért is hitelesnek tűnt, mert fotóművész apja szomszédja és jó barátja volt Pollocknak. A lelet értékét egyébként összesen tízmillió dollárra taksálták. Pollock egyik alkotását, a Number 5-t a Sotheby’s 2006. novemberi árverésén 140 millió dollárért értékesítették, ennek fényében érthető volt a képek körüli izgalom.

Az Art News szerint Corot, Dalí, Daumier, Van Gogh, Malevich, Modigliani, Rodin és Utrillo a hamisítók legkedveltebb klasszikusai. Corot-ról már 1940-ben azt írta a Newsweek, hogy 2500 képet festett, és ebből 7800 van az USA-ban. A valóság az, hogy több szegény művésznek maga Corot engedte meg, hogy az ő nevét írják alkotásaikra a jobb eladhatóság kedvéért. De hasonló problémákat okozott már Rubens is.

Ő ugyancsak nagyvonalú volt tanítványaival, igaz, ez saját érdekeit is szolgálta. Gyakran készített vázlatot, és hagyta, hogy az utóbbiak fejezzék be, majd néhány apró javítás után szignálta a vásznakat. Picassóval is előfordult, hogy nem saját alkotását hitelesítette szignójával.

Egyik nap Picassóként ébredsz, máskor Monet-nak érzed magad - árulta el a megrögzött hamisító lelkének titkát John Myatt, aki 2003-ban négy hónapot töltött börtönben képhamisításért. A történet a 80-as évek végén kezdődött, amikor Myattet elhagyta a felesége, és neki kellett gondoskodni két kisgyermekéről. Fiatal korában viccből több művészt is utánzott, kizárólag a barátok örömére.

Egy kis kubista alkotás, Albert Gleizes stílusában, volt az első, amely elnyerte tetszését későbbi rossz szellemének, John Dreewnek. A kép 25 000 fontért kelt el a Christie’snél. Dreewtől biztatást, reményt és képeihez hamis dokumentumokat kapott, hogy el tudja tartani gyermekeit - így a megható sztori. Nyolcéves együttműködésük gyümölcse mintegy kétszáz kép, köztük „Monet”-, „Picasso”-, „Chagall”-, „Klee”- és „Giacometti”-alkotások. Egy az utóbbiak közül 300 ezer dollárt ért meg egy New York-i aukción.

Dreew bejutott a Tate Gallery katalógustárába és egyszerűen beillesztette régi kiállítások tételei közé Myatt festményeit. Ezután nem volt gond a hitelesítésük. Dreew-t, aki legalább egymillió fontot keresett az ügyleteken, végül négy évre ítélték, míg Myatt, aki állítása szerint csak százezer fonthoz jutott, egy év börtönt kapott, hogy azután saját vállalkozásba kezdjen.

Myatt szabadulása után a hamísítás elleni küzdelem élharcosa lett, és immár hitelesített másolatainak értékesítéséből él. Az élet vicces fordulattal is szolgált, mostanság állítólag az ő hamis alkotásait is hamisítják. Megéri, hiszen egyes, eredeti hamisítvány pecséttel ellátott alkotásai akár 45 ezer dolláros árat is elérnek. JMGF az általa használt védjegy, azaz John Myatt Genuine Fakes.

Korszerű képvizsgálat egy budapesti konferencián
Kurucz Árpád Eric Hebborn ugyancsak világhírre tett szert e kétes szakmában. Breughel, Piranesi, Pontormo, Corot művei bánták többek között tehetségét. Munkái ma is felkavarják a piacot - állítja több szakértő. A „fake faker”-ként, szédelgő hamisítóként emlegetett tehetség kézikönyvet is írt az üdvözítő módszerekről, kicsit átverve a szakmát, több általa tanácsolt trükk ugyanis valójában nem célravezető.

Például azt állította, hogy a régi mesterek cink-oxidot használtak a fehér keverékbe, ez valójában csak a XX. században került be az eszköztárba. A töredezett vászon, tanácsai szerint, 80 fokon történő egynapos sütéssel előállítható, nem árt, ha utána egy kis ecettel, esetleg emberi vizelettel tovább öregbítjük…

Egy unatkozó ügyvéd, Kenneth Walton is feliratkozott a csalók listájára. Az ő nevéhez fűződik az egyik első hamisítványértékesítési kísérlet az Ebayen, még 1998-ban. A kínált alkotás egy kaliforniai absztrakt festő, Richard Diebenkorn utánzata volt, és az ár turbózása érdekében a barátait kérte meg, hogy licitáljanak. A tét már 135 805 dollár volt, ami felkeltette az FBI érdeklődését. Mint kiderült, egy ócskásboltban vette nyolc dollárért az „eredetit”, és csak rámázolta az „RD52” szignót, ahogy az akkor már ismert Diebenkorn jelezte festményeit.

A művészet szerelmesei szívesen pásztázzák a világhálón működő aukciós siteokat egy-egy jó üzlet reményében. Néhány évvel ezelőtt a New York-i Arts Col lec tion Inc. oldalán jelent meg egy igen vonzó ajánlat, Gauguin Virágváza című alkotása. Ahogy az az FBI nyomozásából kiderült, a kép 1990-ben készült, igaz, egy tehetség ecsetjét és találékonyságát dicséri.

A Gauguin-művet a galéria tulajdonosa, Ely Sakhai egy aukción vásárolta, igaz, nem a site-on kínáltat, hanem az eredetit, amit egyszerűen lemásolt, majd a másolatot próbálta értékesíteni az eredeti dokumentumok kíséretében. Ez már jól bevált gyakorlat volt, hiszen addigra huszonöt nagy név munkájával tette ugyanezt, köztük volt Claude Monet, Paul Klee, Pierre-Auguste Renoir, Marc Chagall. Később egyébként az eredetiket is áruba bocsátotta, ez okozta a vesztét. Egyszerre került be a Christie’s és a Sotheby’s aukciós katalógusába egy Gauguin-kép eredetije és a másolata 2000-ben.

A Christie’s vizsgálata kiderítette, hogy a náluk lévő kép hamis, a Sotheby’s viszont eladta az övét 169 ezer fontért. Egy Chagallt a Christie’s londoni árverésén vett meg Sakhai 1990-ben 173 ezer fontért. Három évvel később egy tokiói kereskedőnél landolt a másolat 285 ezer fontért. Öt év elteltével az eredetit a Christie’s-nél értékesítette, 340 ezer dollárt kaszálva. Becslések szerint az üzlet összesen legalább 1,8 millió fontot hozott az iráni származású díler kasszájába. 2005-ben 41 hónap börtönbüntetésre, valamint 12 és fél millió font megfizetésére ítélték, ami annak tükrében, hogy előzetesen húsz évnyi elzárásról beszéltek, enyhe büntetés.

Alig több mint egy évvel ezelőtti szenzáció a Greenhalgh családé. Tolókocsis 84 esztendős apa, „tisztességben” 83 évet megélt anya és tehetséges fiuk 17 esztendeig vezették orruknál fogva a műértőket. A tetthely az angliai Boltonban egy szerény családi ház, ahol, mint azt a Scotland Yard felgöngyölítette, 1989 és 2006 között mintegy százötven másolat, hamisítvány készült, ebből a legjobbak, szám szerint negyvenöt, piaci értékét tízmillió fontra becsülték a szakértők.

Kiváló marketingérzék, alaposság, művészettörténeti kutatások, és nem utolsósorban a fiú, az amúgy kőkerítés-faragásból élő Shaun fantasztikus kézügyessége alapozták meg a szélhámosság útját. George, az apa kutatta fel, hogy mire éhesek a gyűjtők, múzeumok, kereskedők, olyan „termékek” után nyomozott, amelyek eltűntek a szem elől, nem jól dokumentáltak. A mama telefonált, szervezte a találkozókat, Shaun pedig festett, vésett, faragott szinte minden művészeti stílusban.

A kedves öregúr látogatta a potenciális vevőket, meggyőző történetekkel traktálta őket az egyes műtárgyak eredetével kapcsolatban. A The Guardian értesülése szerint egy alabástrom Nefertiti-torzót, persze Shaun újkori alkotását, sikerült közel 430 ezer fontért a Bolton Múzeumra sózni. Rászedték a British Múzeumot is, eladva 98 ezer fontért a római kultúra egyik legrégebbi ismert ezüstművét, amelynek eredetijét 1729-ben ásták ki Derbyshireben. Egy másik műnek, Gaugin 1886-ban készült kerámiájának a chicagói The Art Institute „örülhetett”, közvetve került hozzájuk, a londoni Howie & Pillar közreműködésével, az Art Newspaper értesülése szerint 125 ezer dollárért.

Az alkotó tizenhat éves korában kimaradt az iskolából, és még tengerésznek sem volt jó, miután nem volt képes megtanulni úszni - jellemezte a Newsweek a lebukását követően négy év nyolc hónap börtönbüntetésre ítélt Shaunt. Jellemző egyébként, hogy helyesírási hiba lett a végzete. Egy a British Múzeumnak kínált, asszír reliefen felfedeztek egy hibát az ékírásban. Ekkor riasztották a muzeológusok a Scotland Yardot. Kiszálltak a boltoni házba, ahol a hamisítás teljes arzenáljára bukkantak: művészeti könyvekre, félig kész antik kőszobrokra, nemesfémolvasztó kemencére többek között. Olive, a mama egy év felfüggesztett börtönt kapott, a papát egészségi állapotára hivatkozással nem ítélték el.

Han van Meegeren
AFP A hamisításüzlet melegágyát kétségtelenül ma orosz berkekben kell keresni. Hogy valami nincs rendben, az először egy 2004-es Sotheby’s-aukció kapcsán derült ki. A patinás árverező kiváló kollekcióval csábította a londoni közönséget, a tételek sztárja Ivan Siskin (1832-1898) tájképe volt, csaknem 1,3 millió dolláros becsértékkel. A képet egy nappal az aukció előtt visszavonták, miután kiderült, egy esztendővel azelőtt ugyanerre a tájképre egy stockholmi árverező, a Bukowskis kalapácsa 56 ezer dollárnál csapott le, igaz, ott még az igazi nevén futott. Alkotója ugyanis Marinus Koekkoek holland festő, aki ugyancsak a XIX. században élt.

A kép innen - mint az az utóbbi időben több más sorstársáról is kiderült - Moszkvába utazott, ahol némi apró változtatást hajtottak végre rajta, eltüntettek néhány emberfigurát, hozzáadták viszont Siskin szignóját. Az „oroszosított” művet ezután a Tretyjakov szakértőire bízták, akik igazolták, a mű Siskin ritka és korai alkotása. Moszkvai források szerint a képet megvette valaki, majd kicsempészte Londonba, ahol felkínálta aukcióra.

Akkor még senki sem gondolta, hogy az ügylet nem egyedi, ám két esztendővel ezelőtt letartóztattak két galériatulajdonost Moszkvában, aminek kapcsán megszólalt Vlagyimir Petrov művészettörténész, aki azóta csak óvatosan és sötét szemüvegben merészkedik az utcára. Nem kevesebbet állított ugyanis, mint hogy az ilyen eljárás bevett gyakorlat, hála az orosz művészet iránt megnőtt érdeklődésnek, dán, svéd, német, osztrák, angol és holland festők középszerű alkotásait szinte iparszerűen oroszosítják.

A részletek végül Konsztantin Akinsha révén kerültek nyilvánosságra az Art News magazinban. Akinsha sok olyan alkotást emleget, amelyik a második világháborúban megjárta a hadak útját, és ahogy egyre kapósabb lett a piacon az orosz művészet, csodák csodája, előbukkantak, ám gyakran nem egy, hanem több példányban is. Így azután semmi meglepő nincs abban, hogy a brit John William Waterhouse 1888-ban készített mesterműve (The Lady of Shalott) a londoni Tate Galériában függ, miközben „ugyanezt a képet” Princess Olga címmel, Viktor Vasznyecov alkotásaként is értékesítették.

A példák sora kimeríthetetlen, a Dorotheum néhány évvel ezelőtti aukcióján még a svájci Bernhard Studer nevén jegyezték azt a képet, amelyik később feltűnt Moszkvában úgy, hogy kiretusálták a nyugati jellegű öltözéket viselő alakokat, kiegyensúlyozott orosz tájképpé alakítva azt, majd Fedor Vaszilijev (1850-1873) alkotásaként értékesítették. Kiselevre változott a dán Carl Carlsen, Vlagyimir Lebegyev nevére írták át a dán Helge Helme aktját, amelyet mellesleg a 2006-os moszkvai művészeti vásáron is bemutattak. Mindezekhez olyan tekintélyes intézmények, mint a Grabár, a Tretyjakov vagy az orosz Állami Múzeum szakértői asszisztáltak.

Az idei nyáron megdöbbentő információkat tett közzé az Art News. E szerint nem létező orosz festők, kitalált életművek, hamis attesztek, árverési katalógusok szinte mindennapivá váltak a csalók eszköztárában. A teljesen új vagy csak némi kezelésnek alávetett alkotások tömegesen árasztják el a galériákat, aukciós házakat főként a nagy nyugati művészeti centrumokban.

A leginkább favorizált üzletág az avantgárd festészet. A szaklap azt állítja, hogy a hamisítványok száma immár meghaladja az eredetikét. Tavasszal a tervezettnél három nappal korábban be kellett zárni a franciaországi Tours-ban egy orosz avantgárd kiállítást, miután egy elismert szakértő kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a képek közt 190 (!) hamis. A festő, akinek a tárlatot szentelték, az ukrán származású, 1924-től 1949-ig Franciaországban élő Aleksandra Ekster volt, a show-t egy párizsi kereskedő, Jean Chauvelin szervezte.

A képek közül 130 az övé volt, és állítása szerint 30 évvel ezelőtt vette Oroszországban a kollekciót. Chauvelin egyébként számos orosz mű hitelesítője volt, így Nina Kogan megkérdőjelezett művei is szép számmal keltek el - igaz, inkább csak kis galériákban - a jóvoltából. Chauvelin azzal hárította el a kétkedőket, hogy a 80-as években sok időt töltött Moszkvában, és alaposan megismerte a művész alkotásait.

Az orosz képekhez kapcsolódó történetek egyébként hihetetlenül színesek. A Nagel 2007-es aukciójára például hat kép került, „a néhai Baron Ciancio Villardiata” gyűjteményéből. A katalógus szerint Baron az olasz kommunista párt egyes tagjaitól vásárolt, akik szovjet funkcionáriusoktól vették a darabokat a legsötétebb sztálinizmus idején.

Ha mint gyűjtő, nem is hagyott nyomot maga után Villardiata, egyes információk szerint köze volt a szicíliai Cosa Nostrához. Magyar név is felmerült az eredetbizonyításban, ugyanezen az árverésen további hét művet Kecsmár József és János gyűjteményeként tartottak nyilván, az Art News ezzel kapcsolatban annyi megjegyzést tett, hogy Budapest nem olyan nagy város, de nem sikerült olyan szakmabelivel beszélni, aki tudott volna Kecsmár-gyűjteményről.

A világ több jelentős múzeuma is felvállalta a szembesítést, deklaráltan oktatási céllal. Most nagyszabású hamisítvány-kiállításra készül a londoni National Gallery. A szervezők szándékai szerint a 2010-es tárlaton nem akarnak takargatni semmit, így olyan nagy renoméjú alkotások is kikerülnek a „szégyenfalra”, mint az intézmény egyik büszkesége, egy 1923-ban megszerzett reneszánsz vászon, amelyről egy korszerű anyagvizsgálat kiderítette, hogy a festék egyik összetevője XX. századi.

A Metropolitan Múzeum vezető kurátora, Teodor Rousseau nyers megközelítése szerint szembe kell nézni azzal, hogy mi csak a rossz hamisítványokkal találkozunk, a jól sikerült alkotások zavartalanul lógnak múzeumok, gyűjtők lakásának falán.

Kapcsolódó cikkek: A történet ereje | Ámítás nélkül | Igazi Modigliani? | Bortnyik 75 millióért | Jól föst a víz fölött