Igen rossz a véleményem az élsportról, mely értelmetlen célok elérése érdekében rokkantakat és mentális sérülteket termel, olyan környezetben, melyben a gladiátor mögött komplett orvosi stáb és a teljes gyógyszeripar áll. 

Állítom, az állatokat nem idomítják úgy, ahogy egy világklasszis versenyzőt, aki ennek következtében aztán megnyeri az orral pöckölt ólomgolyó 200 méteres világbajnokságát.

Népe boldogságban úszik, könnyben ázó szemekkel hallgatja a piréz himnuszt, melyet a versenyző tiszteletére húz el a rezesbanda, (tudom, vicc vót...), de megdicsőül edzője is.

A szponzor hirdetésekben kamatoztatja az eredményt, a sportolóról dildót neveznek el, a szakosztály a vételárból részesedést kap, és felveszi az állami támogatást, a többi sportoló meg a fizetését. A bajnok meg megreggelizik - két kis kerek piros, egy hosszúkás fehér, Gerzson bá adta, ettől lesz az orra kemény... -, beül a csodaautójába és ha még van neki mivel, akkor hajkurássza a nőket.

Ezt mindenki tudja, de mindenki kussol, mert nem arra vagyunk büszkék, hogy a magyar diákok érik el  a legjobb eredményt a nemzetközi PISA-teszt kitöltése során szövegértelmezésben - nem a magyar diákok érik el... - nem arra, ha valamilyen világraszóló felfedezést tesznek tudósaink, ha magyar művész sikereket arat, hanem arra, ha a mi golyónk pöckölődik elsőként a célba, megelőzve a bangladesi és a perui versenyző golyóit.

Arra gondolni se merek, hogy akár arra is büszkék lehetnénk, ha minden iskolának lenne tornaterme, melyben lehetne kézilabdázni, kosarazni, teremfocizni, asztaliteniszezni, és a szabadidőben is lehetne ezeket használni, nem csak akkor, mikor a testnevelő tanár éppen atlétikai bajnokokat akar nevelni, megutáltatva a gyerekekkel még a mozgást is. A játék öröme talán megmaradna...

Nem a sportolót kárhoztatom, és a nézőt is csak részben, hiszen meglehetősen nehéz normálisan gondolkodni ebben az agyonmanipulált világban, csak éppen jelezni szeretném, hogy a mai sport már csak annyiban szolgálja a tiszta örömszerzést, mint a felfújható gumijulis.
A televízió előtt libacombot rágcsáló néző örül, mert nem neki kell hason csúszni kétszáz métert naponta ötvenszer, és nem neki kell koptatni az orrát, mégis, tud azonosulni a mi fiunkkal/lányunkkal, és amikor az a rohadt golyó átszakítja a célszalagot, akkor kicsit olyan, mintha mi pöcköltük volna el odáig.

Ez a feeling majdnem olyan, mint amikor a munkásosztály a konyakot képviselői útján fogyasztotta, csak még jobb, mert attól nem lehetett berúgni, ettől viszont meg lehet részegülni. 

Az egész élsport úgy hazug, ahogy van, de hát a homo ludens szereti a versenyt, hiszen már gyerekkorunkban is rendeztünk ilyesmit, gyufaskatulyák elé befogott cserebogarakkal, és boldogok voltunk, ha a mi sárgánk nyerte a futamot.

A fizikai teljesítőképességnek vannak határai, ezek áttörésében segít a tudomány és a gyógyszeripar. Ki tudja mióta már a teljesítményfokozók és a doppinglaborok közötti ádáz harc jellemzi a sport világát, kifejlesztenek egy új doppingszert, követi a kimutatására alkalmas eljárás, de csak úgy, mint a csacsi az orra elé horgászbottal lógatott répát.

A különféle táplálékkiegészítők, fehérjék és mindenféle egyéb csodaszerek ma már hétköznapjaink részei, a doppingszer megnevezést ugyan egyik sem vállalja fel, de aki látott már edzőtermet belülről, az tudja, hogy a szépségért folytatott versenyben sem nélkülözhető a vegyipar.

Rengeteg pénz és egyéb kellemességek vannak a sportban, és ez alól a versenyek császára, az olimpiai mozgalom sem kivétel, sőt.

És hát, ahol ennyi pénz forog, ott megjelenik a politika is, merthogy a sport kiválóan alkalmas tömegmanipulációs eszköz is, lehet vele fűteni a nacionalizmust és szembefordítani nemzetet nemzettel, egészen a gyűlöletkeltésig. És lehet vele igazolni, hogy mi értékesebbek vagyunk, sikeresebbek, mint a világ többi népei - mi például különleges viszonyt ápolunk a focilabdával, olannyira, hogy Orbán le is nyelt egyet, képei tanúsága szerint.

Ha egy ország lakóinak többsége szegény, akkor a sport kirtörési pontot is jelent.

És ha egy sportrendezvény nagyon népszerű, akkor azzal lehet manipulálni is a közvéleményt, például meg lehet tagadni az indulás jogát valamelyik országtól, ezzel is alátámasztva adott ország galádságát és rosszindulatúságát. Volt már erre példa, oda-vissza, de azért azt tegyük hozzá, hogy a kezdeményező mindig az Egyesült Államok volt. Most is ez a helyzet, és most is lesz magyar sportvezető, aki Schmitt Pál nyomdokaiba lépve helyeselni fogja azt, hogy néhány lebukott doppingoló miatt az egész orosz sportot büntesse az a testület, mely amúgy köztudottan a feje búbjáig úszik a korrupcióban.

Most ismét ez a műsor, amit egy Amerikába költözött orosz laborvezető vallomására alapoznak, aki elmondta: ő személyesen készített olyan doppingszert, melyet a férfiak whiskyjébe és a nők Martinijába kevertek, melytől aztán a szerencsések sorra nyerték a versenyeket. Ez nem kizárt, hiszen tudunk olyan libákról is, melyek a hullott gyümölcs doppinghatását kihasználva ártatlan disznókat kergettek meg, s győztek le.

Természetesen doppingolni csúnya dolog, de a néphülyítés se szép, nem is szólva a kollektív büntetésről. Ami majd azt hozza, hogy az oroszok bojkottálni fognak világversenyeket, ami némi értékcsökkenést fog előidézni a megszerzett érmeket illetően.

Nagy híve vagyok annak, hogy akit doppingoláson kapnak, azt büntessék meg, de minden joggal, erkölccsel és méltányossággal szembenállónak vélem, hogy azért, mert Szergej súlyemelő beszedett valami speciális vitamint, azért Larissza magasugrót is büntessék, akinek négy év munkája van az olimpiai felkészülésben.

Persze, ahogy Sztálin elvtárs mondotta volt, ahol fát vágnak, hullik a forgács, és mi egy Larissza az USA külpolitikai céljaihoz képest, mi egy doppingvád egy tömegpusztító fegyverek birtoklásának vádjához képes, mi egy olimpiáról való kizárás egy akasztáshoz képest? Nulla, semmi.

Jelenleg csak az orosz atlétákat büntetik, de ne legyen kétséges, hogy sorra kerülnek a többiek is, és ezzel az olimpiai mozgalomnak be is fellegzett, gyakorlatilag. De lehet, az oroszok kivonulnak más rendezvényekről is, és ha így tesznek, nem fogok csodálkozni és méltatlankodni se - igazuk lesz.

A vád tanúját megvenni, vagy egzisztenciális labilitását kihasználva manipulálni igen könnyű, tisztességesen eljárni egy tisztességtelen prekoncepció bizonyítása során nemigen lehet. A versenyző meg úgyis tagad, körömszakadtáig, hiszen neki az egzisztenciája áll vagy bukik a dolgon.

Nálunk most éppen Dombvári kajakos körül álla bál, de a kajakozó vadul tagad. Az viszont tény, hogy a korszerű felkészítés során mindent megetetnek-megitatnak a versenyzőkkel, ami növeli a teljesítményt, a versenyző pedig teljesen kiszolgáltatott az őt felkészítő stábnak.

Hogy van-e szépség még a sportban?

Hát persze, amikor a kisgyerekek az iskolában megnyernek egy versenyt, és a nyakukba akasztják az érmet, akkor az ő csillogó szemük és kipirult arcuk gyönyörű. A gladiátorok lila feje már kevésbé. 

A győztesről soha nem lehet tudni, hogy tehetségének köszönheti a díjat, vagy annak, hogy a doppinglaborok mindig le vannak maradva egy lépéssel a doppingszerek mögött.

A sportolónak nincs sok választási lehetősége - vagy teszi, amit mondanak neki, vagy oda az életszínvonal -, igaz, megmarad az egészség meg a becsület. De nagy kár, hogy a jelenlegi élsportban annyi a becsület, mint vöröshagymában az osztályöntudat.

És ez még nem a legalja, mert még hátra van, hogy a sport a politika kapcája legyen.

Jó úton vagyunk arrafelé...

:O)))