Sokan állítják, hogy korunkban értelmét vesztette a baloldaliság fogalma, nincs már klasszikus értelemben vett munkásosztály sem, a nehéz fizikai munkát lassan-lassan átveszik a gépek az embertől, a társadalom egyre inkább képes kielégíteni tagjainak szükségleteit - és így tovább, egészen az álomvilágig, melyben boldogan ölelkezik a gazdag a szegénnyel, a polgármester a közmunkással, az oroszlán a gazellával, a migráncs Orbán Viktorral...
Így aztán baloldaliságra sincs szükség, ennek következtében jobboldaliság sincs, helyette van a társadalom természetes viselkedésmódja, a magyarember, aki hősiesen védi hazáját részben a migráncsoktól, részben az idegenszívű tuggyukkiktől, akik a liberalizmus ostoba eszméjével akarják elbódítani a választópolgárokat, leánykori nevén a népet.
Még hogy ne kelljen mindenkinek egyszerre lépni, talp a talpra, a Vezér kürtszavára - olyan Istenfia nincs.
Jómagam mégis azt hiszem, hogy baloldalinak lenni nem egy elavult eszme hívét jelenti.
Aki baloldali, az nem olyan, mint egy borostyánba dermedt hangya, a baloldaliság nagyon is élő szükséglete a társadalomnak, sőt, a mai magyar valóságot szemlélve egyre inkább létszükségletnek tűnik.

Baloldalinak lenni - nem köthető pártokhoz, a baloldaliság világszemlélet és értékrend, mely a közösség érdekeit állítja első helyre.
Értékei közül számomra első az esélyegyenlőség, mely nem egyenlő az anyagi egyenlőség szépen hangzó, de minden területen soha meg nem valósítható álmával.
Lehet követelmény a törvény előtti egyenlőség,  például,  lehet egyenlő választójoga mindenkinek, de az, hogy ki milyen szerepet tölt be a társadalmi munkamegosztásban, eleve hierarchiába rendezi az embereket.
A hierarchiában elfoglalt pozíció pedig befolyásolja a javakhoz való hozzáférhetőséget, beleértve a szellemi javakat is.
Beszélhetünk mindenfélét, de a valóság mégiscsak az, hogy a Mészáros Lőrincnek nevezett Orbán Viktor ha száz gyereket is csinál is, mindegyik jobb helyzetben lesz, mint a te gyereked, mindegyik a saját lábán fog állni, míg csak apuka nem fog ülni, de még utána is, hiszen egy iskolában megszerzett tudást nem lehet elvenni tőlük.
Jelzem, nem is kell, elég elvenni az ebül szerzett vagyont.

Az esélyegyenlőség egyébként sem azt jelenti, hogy valóban azonos eséllyel indul mindenki a társadalmi versenyben, csak azt, hogy nem állítunk mesterséges akadályokat az érvényesülés útjába.
Azt jelenti, hogy a tehetséges gyereknek - szülei anyagi helyzetétől függetlenül - módja van elsajátítani a továbbjutásához szükséges ismereteket, és nem kell azért feladni tanulmányait, mert családja nem bírja az anyagi megterhelést.
Vagy nem kell eleve vesztesnek tekintenie magát azért, mert cigánynak született.
Olyan iskolarendszert kell kialakítani, melyben a tehetség dominál, olyat, mely segít kompenzálni a társadalmi helyzetből fakadó hátrányokat, ahol a tehetség és a szorgalom felülírhatja a vagyont.
Az az érdekes, hogy az esélyegyenlőség legádázabb ellenségei ma azok, akik a hajdani esélyegyenlőségi törekvéseknek köszönhették előrehaladásukat.
Valószínűleg úgy vélik, hogy az elv, miután megtestesült bennük, már betöltötte funkcióját és tovább nincs rá szükség.
Néhány évvel ezelőtt a mai kormányzó párt nagy hangon tiltakozott a felsőoktatás tandíja ellen, ma már nem is merik kiejteni szájukon az ingyenes felsőoktatás kifejezést, hiszen ez az utópiák birodalmában létezik csak, egyes szakmákban már lehetetlen megfelelő anyagi háttér nélkül végzettséget szerezni, hiszen van, ahol tandíjmentes oktatás nincs is, a tandíj pedig nem a jelentkező anyagi helyzetéhez, hanem a jogászdinasztiák anyagi lehetőségeihez igazodik.

A faluszéli telepen élő cigány kisgyerek pedig már hatéves korában kiesik az oktatásból, mert nem is érti, amit a tanítónéni mond, hiszen komplett fogalmak hiányoznak a szótárából, arra pedig senki sem figyel, hogy mielőtt deriválni tanítanánk, megtanítsuk neki a szavak jelentését.
Ostoba egy ország az, ahol a felsőoktatásba csak úgy lehet bekerülni, hogy mindenféle különórákon kell felkészülni hozzá, hogy a középiskolai tananyag egyetemi végzettségnek megfelelő ismereteket kíván adni, ugyanis erre felkészülni ismét csak vagyoni lehetőségeket feltételez.
Az a magyar oktatás, mely még ma is azt próbálja folyvást bizonyítani, hogy a gyerek ostoba és nem tud semmit, alkalmatlan arra, hogy hozzájáruljon a társadalmi mobilitáshoz, a tehetségek felemeléséhez.
Hajdan a numerus claususról szóló törvény maga volt az megtestesült esélyegyenlőtlenség, ma ezt a feladatot az állam vállalta át az oktatási rendszerrel a szegregált iskolákkal, meg az iskolán belüli rasszizmussal.

Az esélyegyenlőség azonban nem áll meg az iskoláknál, hanem más területeken is komoly hiányosságok vannak, például a férfiak-nők tekintetében.
Ha megnézzük a gazdasági felső vezetők között a nők arányát, hát elkeserítő a helyzet, ugyancsak ilyen a nagy pártok politikusai között, pedig, ha megnézzük egyik-másik politikusunkat, azonnal leszámolhatunk gender-előítéleteinkkel.
Mégis, asszonyt verünk karikásostorral, vak komondorokon lökdössük át őket, miközben szerte a világban nők kapják meg a vezető szerepet - Amerikától - Lengyelországig.
Nálunk meg olyan a vezető kormánypártban a nő, mint pelcz a cicán,  jó, ha van, mert másképp fázna...

Baloldalinak lenni szociális érzékenységet is jelent.
Azt jelenti, hogy állampolgárként nem hirdetjük az "aki akar, az dolgoz" idiótaságát, és nem tarjuk megengedhetőnek azt, hogy a XXI. században emberek húszezer körüli juttatásokból "éljenek", míg mások egy pohár italért többet fizetnek egy nyári este.
Az állam nem valami szörnyeteg a fejünk felett, hanem egy szervezet, melyet polgárai hoztak létre saját törekvéseik elősegítésére és érdekeik védelmére.
Mondhatnánk, polgárai gyermeke, akinek kötelessége lenne támogatni az egyének ésszerű törekvéseit, és megvédeni az elesetteket.
A mai hatalom ezt a feladatot igyekszik áttolni a családokra, a gyermekekre, miközben nyálcsorgató álszentséggel iparkodik megfeledkezni arról, hogy az államnak mi is lenne a feladata - a tőlünk elszedett pénzből.
Orbán állama szociálisan közönyös, jobb esetben, de az igazsághoz jobban közelít az, ha szegényellenesnek nevezzük, és nem Lázár infantilis kijelentése az érdemekről, vagy Vajna Timi csárdás kiskalapja miatt az ascoti derbyn, hanem a telente megfagyott százak, a felszámolt ingyenes, állampolgári jogon járó egészségügy, és a nyugdíjrendszer kilátástalan jövője miatt.
Ezek ugyanis szociális kérdések, mint ahogy a munkanélküliség is az, melyet nem old meg a rabszolgaság szép intézményének felélesztése, mely szintén Orbán nevéhez fűződik.

Szóval, baloldalinak lenni ma nem utópia, hanem feladat, melyet minden ép mentális állapotban levő embernek fel illene vállalni.
Ezért hát nem szégyellni, hanem gyakorolni kellene baloldaliságunkat, a hétköznapokban, a választóurnáknál.
Nem egyszerű dolog, de mi vagyunk többen, kisemberek, akiket előbb-utóbb úgyis egymáshoz fog szorítani a szükség.

De jobb lenne önként belátni érdekünket...

:O)))