Junk food és kövérség

De nem egészséges és tápláló eledeleket, hanem „fast food"-ot, azaz „junk food"-ot, meg azokat a szörnyűséges, édes szirupokat (a Coca-Colát is beleértve), vagyis az egészségügyileg régen elavult eledeleket, amelyekről tudós emberek többször kimutatták: hizlalnak és minden módon ártalmasak. Ezt azonban az amerikaiak - a látszat szerint - bátran vállalják, és ezzel együtt látványos testi formákat öltenek. Tehát piszokul kövérek. Sokan nem is kicsit, inkább nagyon.

Viszont nem dohányoznak, és ez már valami! Van olyan hely, Edmonds kikötője például, ahol a helyi törvényhozás ide vonatkozó cikkelye szerint az épülettől 50 feet, úgy 15 méter távolságon belül a dohányzás nem megengedett. De sem középületben, sem vendéglőben, sem üzletben, sem repülőtéren nem lehet dohányozni, illetve tilos (prohibited). De az utcán, a kocsikban sem láthatni dohányzó embereket. Ellenben gyönyörű és hatalmas farpofák vannak. Némely kövérségek járni alig bírnak, legfeljebb totyognak, mint a hízott libák. Az élmény meglepő egy olyan közép-európai embernek, aki végigélte a második világháborút, valamint az azt követő magyarországi tervgazdálkodás dicsőséges kezdeteinek nélkülözéseit, és gyakran éhezett.

Amerika nemcsak egészségtelenül étkezik, de íztelenül is. Fogamra való táplálékkal csak olasz és kínai vendéglőkben találkoztam. Talán egy kikötői vendéglőt leszámítva Edmondsban, ahol remek tengeri csemegéket kaptam, sehol nem ízlett az étel. A szállodai reggeli például egy rántotta halványsárga tojásporból, kevés lisztes vízzel felkavart, olajban megsütött trutymó, amit jóérzésű ember undorral félretolna.

A gazdasági válság és a politika nem érdekli őket

Huszonhat évvel ezelőtt jártam először New-Yorkban, a város nyüzsgése, fényei, impulzusai, dinamikája, társadalmi és üzleti kapcsolatai, az egész izgalmas közeg lenyűgözött. Ma már nem, ám gyakran szerzek még most is új élményeket és impressziókat. Például azt a meglepő dolgot, hogy amíg mindenki a világválság miatt aggódik - legalábbis a hazai híradások szerint -, erről Amerikában a mindennapi emberek, mit sem tudnak, vagy éppen nem mutatják. Beszélgettem alsó- és felső-középosztálybeli emberekkel, magyarokkal és nem magyarokkal, de senki nem mutatta azt a hisztérikus hangulatot, amivel az itthoni híradásokban naponta találkozunk. Az emberek jókedvűek, nem látszik rajtuk a gazdasági válság nyomasztó gondja. Vidáman golfoznak, akár 85 évesen is, élvezik a szociális biztonságot, amivel Amerika ellátja őket, pedig van közöttük állását vesztett és leszázalékolt is.

Nem foglalkoznak továbbá politikai kérdésekkel. Itthoni állapotainkat tekintve ez meglehetősen szokatlan, mondhatnám: meglepő és mulatságos. Beszélgetéseink során ők soha nem tértek ki politikai témára, én pedig nem kérdeztem. Valószínűleg az a normális állapot, nem pedig az itthoni. Ez legfőképpen a televíziós adásoknak köszönhető, ahol nem az a szenzáció, ha valami rossz történik, hanem az, ha valami szokatlan. Ez azonban nem kell, hogy feltétlenül rossz legyen. Erre talán a hazai hírcsatornák még nem jöttek rá, pedig az emberek sokkal jobban érzik magukat, ha pozitív hírekkel veszik körül őket. A CNN például nem fest állandóan sötét képeket a világról, pedig beszámolnak a robbantásokról, repülőgép szerencsétlenségekről, mégsem ezek adják a híradások hangulatát. Szinte egyáltalán nincs pártpolitikai híradás, csak nemzetpolitikai. Azaz nem a megosztottságot, hanem az egységet képviselik és sugallják a csatornák.

Forgalom a New York-i Times Square-en
REUTERS - Brandan Mcdermid Rend a lelke mindennek

Amerika emellett fegyelmezett. Mérföldek százait töltöttük autópályákon és országutakon, de feltűnő közlekedési rendetlenkedést sehol nem láttam. A laza forgalmú, 4-6 sávos pályákon nincsenek önjelölt fittipaldik, az óriási kamionok megfontoltan haladnak, az úgynevezett „family lane", vagy „bus lane"-nek nevezett legbelső sávban is csak azok közlekednek, akiknek erre joguk van, azaz két, vagy annál több személy ül a kocsiban. Mert az amerikaiak szeretnek egyedül közlekedni és vezetni, mindezt pedig lehetőleg nagy kocsikban szeretik. Az utak tele vannak nagyméretű SUV-okkal és hasonlókkal, amelyekben szinte kizárólag egy ember ül: a vezető. Igaz, a benzinárak az itthoninak a felét teszik ki, a jövedelmek pedig jobbak, így energia-válságos tüneteket nem lehetett észlelni.

Amerika fegyelmezett ott is, ahol nem kell ellenőrzéstől és szankcióktól tartani. Lökdösődés és zúgolódás mentes sorállás van például egy toronyház felvonóinál, beléptető kapuknál, pénztáraknál, egyszóval mindenütt, ahol az egyenkénti ügyfélkezelést az érkezési sorrend határozza meg. A tömegközlekedésben sincs bliccelés, de erre az adott technikai feltételek mellett kevés alkalom adódik.

A sertésinfluenzával nem sokkolnak

Amerikában továbbá nincs sertésinfluenza (swine flu, azaz H1N1). Legalábbis a televíziós csatornákon nincs ilyen híradás, de nem is beszédtéma. Ezzel szemben itthon azt halljuk: ötös fokozatról hatosra, aztán hetesre emelte a fertőzésveszélyt a WHO, már nyolc beteg van, később nyolcvan, bár ezek orvosi kezelést nem, vagy alig igényelnek. Mintha a világ e körül forogna, pedig csak a hírcsatornáknak köszönhetjük ezt. A gyanútlan hírfogyasztó beleszédül, különösen akkor, ha azt látja a híradókban: a Ferihegyi Repülőtérre érkező utasokat hőkamera vizslatja, amely egy szempillantás alatt megállapítja az utas egészségi állapotát, legalábbis hőmérsékletét. Ilyen sem az európai reptereken, sem az amerikaiakon nincs, pedig a magyar híradások szerint az influenza onnan jön.

Alkalmam volt viszont részt venni a Washingtoni Magyar Szövetség választási közgyűlésén, melyen politikailag aberrált tudatom már felkészült valamiféle európai parlamenti választásra, de erről szó sem volt. A szövetség tisztségviselőinek választási közgyűlésén fenséges bográcsgulyást kaptam, az almás pite is hibátlan volt, amit eddig csak Bila mama, a nyolcvanöt éves székkutasi főzőasszony kezéből élvezhettem. Megható volt, hogy a közgyűlés fogadóbizottságát színes népviseletbe öltöztetett leánykák képezték. Nem tudom, hányadik generációt képviselték a ma már egyáltalán nem vad nyugaton, de a szülők, nagyszülők töretlen hazaszeretetét mutatja, hogy ezeket a lányokat megtanították a magyar nyelvre, magyar népviseletbe öltöztették, és legalább egy nemzedékkel eltolták a magyarság teljes feledésének idejét.

Ki kosarazik, ki nyugágyban pihen a Time's Square-en. A gyalogosok egy napra elfoglalhatták New York leghíresebb utcáit
Reuters - Brendan McDermid Autómentes nap New Yorkban

Június első hetében a New-York-i Time Square és a Brodway kereszteződése sétáló utca lett, sőt a Broadway egy része is. Budapesten elképzelni sem tudom, hogy az Andrássy út a Bajcsy-Zsilinszky úttól az Oktogonig a gyalogosok terepe lenne - legalább is átmenetileg. Az emberek - turisták és helyiek - nagy élvezettel vették birtokba a kipakolt műanyag székeket, nyugágyakat és asztalokat. Üldögéltek és beszélgettek, békésen töltötték az időt.

Meg kell még említenem Ellis Island-et, ahol 1954-ig a korabeli bevándorlási fogadóközpont működött, az intézmény ma látványos múzeum. Ott vásároltam egy szakácskönyvet (The Ellis Island Immigrant Cookbook), amely 2008-ban a 16-dik kiadást érte meg, és amelynek szerzője felkutatta a bevándorlók leszármazottait, és olyan ételrecepteket kért tőlük, melyeket azok készítettek, akik annak idején Amerika földjére léptek. Mellé egészen megható elbeszéléseket szerkesztett, felidézve az akkori hangulatokat és eseményeket. Meghatóak a magyar bevándorlók utódainak emlékezései is: húsétel csak egy van, a paprikás csirke. A többi a szegénység eledele, amilyen a sonkás kocka, a szilvás gombóc, a diós metélt, a lusta torta és az almás bitte - amely almás pite akart lenni, de az utódok ezt a nevet már nem tudták megőrizni. A papa Ausztriából jött 1901-ben, a mama Magyarországról 1902-ben, a pitéből így „bitte" lett.

Kuthi Csaba, Tállya

Kapcsolódó cikkek: Cseresznyeünnep Japánban | Nyaralás munkáért cserébe | Fizetsz, amennyit gondolsz | A múzeum, ahol mindenki fekete | Angela Davis