Egyedül a tengerparton

Reuters - Tim Wimbourne

„Ez a nagy vágyálom: függetlenség, szabadság, senki se kérdi, hol voltál az éjjel, hová került az a pár száz forint a kártyáról. Lehet csajozni, pasizni, az ember kiélheti rigolyáit és vágyait: gondol egyet és felül a repülőre, Brisbane-be vagy Cassablancába száll. Igaz, hogy ehhez az életformához pénz kell, csak akkor lehet élni és élvezni, ha nincsenek egzisztenciális gondok. ...Kell például egy klassz lakás, ami olyan, amilyet amit már rég akartál, ha esetleg nem olyan, átszabod. Ott aztán minden lehet, önmegvalósítás, tombolás, „hagyjanak békében”-bezárkózás, vagy éppen éjszakai bulizás valami menő helyen, utána hazahozod partnered, aki vagy marad, vagy elmegy - sohase lássuk egymást. És mivel nincs család, nincs gond a költekezési limittel, amit megkívánsz, (eltervezel) azt rögtön bevásárlod. Szuper.” (Almási Miklós)

A fogyasztói társadalom hozományaként a tengerentúlon jelentek meg az első szinglik. Nem tudjuk, saját identitásukat miként határozták meg, de könnyű dolguk volt, egyszerűen egyedülállónak – single - nevezték el őket. Később elért minket is a gazdasági jólét, beköszöntött a kapitalizmus, az agglegények és vénlányok mellett pedig helyet kért magának a Szingli. Csakhogy a hazai „szingli” elnevezéshez számos más jelentés is tapadt. Eleinte a gazdag, „egoista nők” lesajnáló mellékneve lett, tele pejoratív töltéssel, mára viszont kiderült: sem a látszólagos, sem pedig a megélt szingliség nem olyan, mint azt eleinte gondoltuk. Gyakran nem is választott életút, hanem kényszerpálya, de egy biztos: az új generáció életformája mellett már nem lehet elmenni. Magyarországon a hajadonok és nőtlenek összesen hétszázezerrel vannak többen, mint tizenöt évvel ezelőtt.

A hazai szingli nincs könnyű helyzetben. Egzisztenciális gondokkal küzd, kompromisszumot nehezen tűr, és a tradíciók nyomása miatt feltűnés nélkül csak a nagyvárosokban élhet. Megesik, hogy lelki, önismereti problémákkal küzd, frusztrált, és bár nagy a társasága, az ünnepnapokon mégis egyedül marad. ”Lehet ám, hogy ez az életforma kívülről szebb, mint belülről. A közvágyakozás például nem látja, hogy esetleg nem is voltál sehol az éjjel, mert nem volt kivel, pénz meg ugyan lenne, de minek? Mert ennek az életformának az ára a magány, rövidebb hosszabb időre az egyedüllét.” – írja a szinglikről Almási Miklós, aki az elsők között szembesítette olvasóit azzal, hogy a szinglikre ideje volna másként tekinteni.

A szingli-jelenség boncolgatása mára rendkívül népszerű lett, a bulvármédiától a pszichológiai tanulmányokon át egészen a politikáig rengeteg hivatkozással találkozhatunk. A tavalyi választási kampányban Mikola István exminiszter ezzel kapcsolatos megszólalása már olyan vihart kavart, hogy kifakadt a ”szingli horda”: elég legyen a hamis és megtévesztő nézetekből! Araki ennek hatására vállalkozott arra, hogy blogjában bemutassa a szinglik világát, a ”horda” működését, valamint megrajzolja azokat a szingli típusokat, amelyek ma Magyarországon fellelhetők. Leírása néhol ugyan provokatív, de mindenképpen arra törekszik, hogy tisztázza a téves beidegződéseket, és felnyissa a szemeket: a szingli-lét semmiképpen nem megvetendő. Gondolatait így vezeti be:

„Az Isten áldja meg a nemzet főorvosát, mert módot adott nekünk, hogy a Szingli Hordák dicséretét zengjük. Identitást adott Mikola Mester a Szingli Hordáknak, és elvezetett minket a felismeréshez, hogy mindenki szingli: vagyis egyedülálló. Vegyük hát számba, kikből áll a Szingli Horda, hogyan működik, és mivégre zengjük dicséretét.”

Araki: Szingli Hordák sokasodjatok!

„A Szingli Horda lételeme a rejtőzködés, mert minden szingli a világ és mások elől akar elbújni. De vajon miért kell a szinglinek rejtőzködnie? Mert a külvilágnak rossz a megítélése róla. De még a Szingli Hordán belül is az, hiszen ezen az állapoton mindenki kívül szeretné tudni magát, mert a szingliség: lúzerség. Mélyen be vannak vésve a hagyományos minták, és hiába tartja a szingli inkább a klasszikus családmodellt lúzerségnek, mégis nehéz felvállalni, hogy valaki a Szingli Horda tagja. A megvetés tárgyának érzi magát, és nem akarja, hogy bárki az arcába vágja: „Lusta, geci, önző, defektes szingli vagy!” Ezért hihette zavarodottságában a nemzet főorvosa, hogy ezzel a szóösszetétellel jogos, intoleráns indulatokat gerjeszthet, mert mindenki utálja az élvhajhász potyázókat, akik a társadalom fenntartásából leginkább önmaguk minél magasabb szintű fenntartását vállalják. Pedig a szingliben indulatokat kelt már a szingli-lét puszta emlegetése is. Mutassatok nekem egy boldog szinglit! Úgy tűnik, mintha tartós boldogság csak a Hordán kívül lenne lehetséges.

A XIX. század óta a globális kapitalizmus egyre nagyobb számban termeli a Szinglit. És nemcsak azért, mert jól fogyasztó fajta. Antropológiai szükségszerűség a szinglisedés. Még ha mi a Szingli Hordák sokasodására is esküszünk - mert fogy a magyar - globálisan mégis szerencsés a szinglisedés, hiszen túlnépesedés van.

Úgy tűnik, ma már mindenki szingli. Aki nem, az hazudik. Vagy annyira társfüggő, hogy már nem is lát ki a fejéből, hogy lássa, kikkel van körülvéve. Szinglikkel. Jézus és Buddha is szingli volt - tehát nincs ebben semmi rossz -, ők alakították meg tanítványaikból az első aszketikus Szingli Hordákat. Ezek utódai a szerzetesrendek és az egyház. Bár közülük némelyek Szent Szingli életmódjukat titkos élvhajhászatra használják, úgyis mint papi pedofília. Egyébként már Marx is a szinglikről írt gazdasági-filozófiai kézirataiban, amikor az elidegenedést taglalta, és Engels is A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében, amikor a punalua családot lefestette. A szinglikről szóltak. Sőt, ők maguk is - Marx a feleségével, Jenny von Vestfallennel meg a házvezetőnővel - valójában négyes Dinki párt alkottak. Ráadásul egykeresős családmodellt, mert lényegében csak Jennynek volt bevétele otthonról, a porosz belügyminiszter apjától…”

folytatjuk...