Rajkó Művészegyüttes - Gerendási István igazgató

Népszabadság - Kovács Bence

Piszok hideg van, amikor a Rottenbiller utcai Rajkós iskolába indulok, pontosabban fogalmazva abba az épületbe, amely otthont ad a Talentum Művészeti Iskolának és a Rajkó Művészegyüttesnek. A látogatás apropóját az adja, hogy a hónap elején adta át Kiss Péter kancelláriaminiszter az iskola épületének tulajdonjogát jelképező kulcsot Berendy Beatrix alapítványi vezetőnek. Persze az idilli hangulatot megelőzte némi színfalak mögötti huzavona.

Legutóbb 2007. januárjában olvashattunk arról, hogy a Fővárosi Önkormányzat az iskola támogatását 20 millió forintról 5 millió forintra csökkentette, ezzel nem kis megdöbbenést okozva a közvéleménynek. Ezt követően az iskolaigazgató, Gerendási István Hagyó Miklós főpolgármester-helyetteshez fordult segítségért, akitől ígéretet kapott, miszerint megpróbál segíteni a bajba jutott intézménynek. Ez később egy Horváth Csaba főpolgármester-helyettes által aláírt rövidke levélben realizálódott, amelyben tudatták az iskola vezetésével, hogy a támogatásukat visszaállították. Az akkori eseményekre Gerendási így emlékszik vissza: „Váratlanul ért a pénzelvonásról szóló levél, úgy éreztük, hogy ötvenhét év, a művészet szolgálatában eltöltött pedagógiai munkánk veszett kárba. Szerencsére sokan próbáltak segíteni és hamar megjött a pozitív válasz.”

Látszik rajta, hogy nem akarja felhánytorgatni a múltat, most az örömé a főszerep. Az irodájában elegáns, a XIX. század elejét idéző bútorok vannak, a légkör barátságos. Avatatlan szemnek nem sokat árul el a berendezés, de aki sokat forgolódik zenész cigány otthonokban, tudja, hogy nagyon szeretik a faragott bútorokat, gyöngycsillárokat, minőségi bútorszövettel bevont karosszékeket. Az intézményvezető szemén látom, örül a megkeresésnek, de azt nem sejtheti, hogy jövetelemnek más célja is van. Régen hallott mendemondákra keresem a választ, méghozzá első kézből. Tudni szeretném, igaz-e, hogy a Rajkóba bekerülni mindig nagyon nehéz volt, a legtehetségesebbeket szigorúan nevelték, olykor-olykor a mester, Farkas Gyula bácsi még körmöst is adott a vonójával.

"Egyetlen zenekar sem tudja magát eltartani"

Gerendási István igazgató közben mesélni kezd. Először arról, hogy a zenekaruk azért nyújt maradandó élményt, mert hangzásban és látványban senki nem tud ilyet produkálni. Kétszázkilencven nebulójuk közül százhatvan a roma tanuló, akik hangszeres magyar cigányzenét, klasszikus zenét, szalon- és tánczenét tanulnak. Amikor tanulmányaikat befejezik, az érettségihez OKJ előadóművész oklevelet kapnak. Büszkén említi, hogy a Rajkó koncertező zenekar, és az elmúlt évben százhetven előadást tartottak.

– El tudják tartani magukat? – kérdezem.
– Egyetlen zenekar sem tudja magát eltartani állami támogatás nélkül - mondja komolyan, mert szerinte a kultúrának ára van.
- Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen sikeres zenekar megáll a saját lábán – jegyzem meg.
- Egyetlen zenekar sem tudja eltartani magágát sehol a világon. Magyarországon némely klasszikus zenét játszó társulás egy milliárd forintnál is több támogatást kap. A mi esetünkben ez úgy néz ki, hogy ha megkeres egy vidéki polgármester és szeretné elhívni a Rajkót egy előadásra, akkor én hiába mondom neki, hogy ennek a produkciónak a piaci ára hétszázezer forint, erre általában az a válasz: ők erre csak háromszáz ezret tudnak kigazdálkodni. Ezután legtöbbször úgy döntök, hogy akkor is elmegyünk, mert fontosnak tartom, hogy a zenénk mindenkihez eljusson. Persze külföldön jobban megfizetnek.

Az igazgatót több mint harminc éves pályafutása alatt nem zavarták a rosszindulatú gáncsoskodások. Nem hozzák tűzbe azok a vádaskodások, hogy erre a zenére nincs igény, és valójában értéktelen. A válasza rendkívül egyszerű: – Mindig voltak olyanok, akik azért buzgólkodtak, hogy a magyar cigányzenei oktatást idegen testként kezeljék. Nem akarják, hogy ez szerves részét képezze a magyar zenei hagyományoknak és kultúrának. Ez azonban lehetetlen, mert ha nem lettek volna cigányzenészek, akkor a magyar verbunkos zene rég kihalt volna. Egyébként sem félek, két évvel ezelőtt egy gólyabálon léptünk fel a Testnevelési Egyetemen, ahol bőséges volt a zenei kínálat, volt köztük diszkó is. Mit mondhatnék, a mi közönségünk volt a legnagyobb. Tavaly a Szigeten léptünk fel, ott sem volt panaszra okunk. Az igényes zenére van kereslet, a cigányzene nemzeti értékünk, és ha a mostani fiatalok negyven, ötven, vagy hatvan évesek lesznek, változik majd az ízlésük. A fontos az, hogy rajtunk van a felelősség, mert mi alakítjuk az ízlésvilágukat és nagyon szomorúnak tartom azt, hogy ma már mindenkit sztárnak neveznek. A televízióban a fiatalok csak celebeket látnak. Néhány csatorna mindent megtesz, hogy az igénytelen celeb világot ráerőltesse a nézőkre és két millió ember kapható is erre. Azt hiszik, a celebek a sztárok, de kérdem én, ki sztár, mi a sztár? – közben tűzbe jön, és úgy magyaráz tovább. - Mi művészetet hozunk létre és az emberek többnyire nem tudják, hogy e mögött nagyon sok munka, szorgalom és alázat van.

Elkallódás ellen körmös

Az iskolát 1952-ben Szigeti Pál igazgató és Farkas Gyula, a Rajkó Zenekar Művészeti vezetője alapította. Álmuk az volt, hogy a hangszeres cigányzenei kultúra ne vesszen kárba, és a fiatal roma tehetségek intézményesített formában kapjanak oktatást. Gerendási István, Farkas Gyula mellett tizennégy évig volt munkatárs, ha valaki, ő igazán ismerhette közelről. Úgy emlékszik vissza rá, mint nagyon szigorú, magas szakmai színvonalat követelő emberre, aki a diákokat nem csak zenélni, de öltözködni és viselkedni is megtanította. Gyakorlatilag megteremtette a stílusukat. A kósza híreket a direktor megerősíti. A különösen tehetséges diákokra nagyon odafigyelt, ha elhanyagolták tanulmányaikat, csak annyit mondott: „Gyere csak ide öcsikém” (mindenkit öcsikémnek szólított) – és a vonójával körmöst adott nekik. Semmiképpen nem akarta, hogy elkallódjanak. A tanári karnak nem volt gondja a gyerekek fegyelmezésével, Gerendási ma is sóhajt, ha arra gondol, „egymaga ráncba szedett százötven gyereket”.

Talentum Művészeti Iskola - Horváth Pál
Népszabadság - Kovács Bence A bizalom mindig fontos szerepet játszott az iskola életében. A szülők a legkisebb és legtávolabbi településekről küldték el gyermekeiket a „messzi idegenbe”, Budapestre. Bizalmukat jelzi, hogy az alig tíz éves gyerekeket Farkas Gyula gondjaira bízták, és kezébe adták sorsukat. Ma tizenhét diák tanul itt Szlovákiából.

- Egyszer egy oláh cigány ismerősöm azt mondta, nem érti a zenész cigányokat. Szerinte a magyarországi cigányságért a legtöbbet Farkas Gyula tette, és ehhez képest sehol még egy szobor sem hirdeti az emlékét. Hálátlanok a zenész cigányok, elfeledték, hogy kinek tartoznak a legnagyobb köszönettel?

Az igazgató meglepődik a kérdésen, nagy levegőt vesz, majd vontatottan azt mondja: - Én elmondom magának az igazat. Ott van azon a képen, nézzen oda!
 - Odapillantok és bólintok.
- Amikor bejött az épületbe látta a szobrát? – ismét bólintok.
 - Mi őrizzük az emlékét az épületben és a szívünkben. Próbálkoztunk, többször is írtunk levelet, posztumusz is megpróbáltuk, senki nem reagált, de ezt nem mi döntjük el. Az igazság az, hogy Farkas Gyula bácsi sem életében, sem halála után nem részesült olyan elismerésben, ami megillette volna őt.

A lánygyermek zenei nevelése legalább olyan fontos

Kevesen tudják, hogy a zenész cigányok külön gondot fordítanak lánygyermekeik nevelésére. A lányok teljesen egyenrangúak a fiúkkal, sőt iskolázottságuk még egy kicsit fontosabb is a fiúkénál. A családok zenéhez való ragaszkodása olyan magas fokú, hogy egy-egy család, ahol nem születik fiúgyermek, a lányát a Rajkóba adja tanulni, hogy a zenei tudás tovább éljen. A zene egy házaspár magánéletében is fontos szerepet játszik, előfordult, hogy némely fiatal feleség azért tanult meg valamilyen hangszeren játszani, hogy párjának „ne csak felesége”, hanem szakmai téren is társa legyen.

A Rajkóban eddig ezerötszázan végeztek, az igazgatót nem kis büszkeséggel tölti el, hogy egykori tanítványuk, ifj. Suki András ma itt tanít az iskolában. András egyik tanítványa, Horváth Pál most zegzugos folyosókon vezet el engem a zongora teremig. Míg haladunk, a beszűrődő fényben látom, mennyire mállottak a falak,  lepusztult minden. A versenyzongora nagy, a terem pici, amiben leülünk beszélgetni. Pali elmeséli, hogy gyerekkorában nagyon sokat időzött a zongoránál és szülei arra figyeltek fel, hogy a hangszer teljesen leköti. Elkezdett zenét tanulni, de csak klasszikust, mert a népzene nem érdekelte. Olyan természetesen beszél a hangszeréről és a hozzá fűződő viszonyáról, mintha azt hinné, hogy minden családban van egy versenyzongora, de legalábbis egy pianínó. Csodálkozom, hogy a klasszikus zenei érdeklődése mellett miért épp ezt az iskolát választotta. A válasz egyszerű és bonyolult: tizenöt éves koráig külön zeneiskolába járt, de egyszerre vették fel a XIII. kerületi Berzsenyi Dániel humán tagozatos gimnáziumba, valamint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába és Gimnáziumba, ahol a muzsikálást akarta folytatni. Az ingázás a két iskola között sok időt elvett, a józsefvárosi fiúnak nehéz volt összeegyeztetni civil tanulmányait a zenéléssel. Ráadásul mindkét helyen magas szinten kellett teljesítenie. Végül úgy döntött, a Bartókot feladja és a zenét a Rajkóban folytatja tovább. Ott, ahol az egyik unokatestvére is végzett. Itt csak klasszikust tanul, de egyéni tanrendben. Most tizenkilenc éves, jövőre még ide jár, aztán felvételizik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre karvezető, vagy karmesteri szakra. Erős az elhatározása, hogy a zenei pályát válassza, de még van benne bizonytalanság és elképzelhetőnek tartja, hogy a bölcsészkarhoz fűződő álmait sem kell feladnia, és valamikor egyszerre végezheti el a két egyetemet. Persze ott is a művészetekhez közel álló szakot választana, mint például az esztétikát. Szabadidejében már el is kezdte a „felkészülést”: mostanában régi, fekete-fehér művészfilmeket, Fellinit és Antonionit néz.

Kapcsolódó cikkek: Virtuális közösségvállalás Csereháton | Kis lépés a romáknak, nagy lépés a megoldás felé | Roma asszony esete | Zempléni cigányok 'valósága' 1. | Cigány, zsidó egyenlő?!