Pécsi Balázs munka közben - trópusi este az Andaman-tengeren

NOL - forrás: www.pecsibalazs.hu

Mert hajózni muszáj

Régebben egy belvárosi kávézóban zenélt, de már csak rendezvényeken játszik. És persze hajón, amely lehet tízemeletes, kilencvenezer tonnás, tengeri vagy alacsonyabb folyami, neki minden megfelel. Fizetésének összege nem motiválja annyira, mint az, hogy felfedezheti a világot. A „hajókasztban" a zongorista viszonylag előkelő helyet foglal el, kabinja is ezt mutatja, általában jó helyen található, az utas szinten, és egyedül lakik benne. Nagy szám, mondja, teljesen más, mint lenn, a hajófenéken. Igaz, ablak nincs, de egy kabinszolga mindennap kitakarít.

A legtöbb hajón együtt ehet a vendégekkel, és nem kötelező a személyzeti lépcsőt használnia, egy kék kártya pedig még arra is feljogosítja, hogy ha menekülnie kellene, a mentőcsónakba szállhat. Ellentétben azokkal, akiknek csak a "liferaft", a felfújható tutaj jut. A személyzet munkáját nem irigyli, ők láthatatlanok, csak a hajó két részén mozoghatnak, az utasok fedélzetét pedig szinte soha nem látják. A zenészek európaiak, a szakácsok általában indiaiak, a szerelők pedig filippínók.

Show must go on!

Sokféle zongorista van egy óceánjáró hajón, bárzongorista, jazz-zenész, néhányan tánczenekarban vagy show-ban játszanak. Utolsó útján több magyar zenésszel találkozott, együtt fedezték fel Indiát, Kínát és Ausztráliát. Bár idillien hangzik, a napi 4-5 óra zongorázás igen megerőltető, a szünnap kevés, és bármi baja akad a zenésznek, muszáj játszani. Akkor is, ha teljesen leégett a trópusi napsütésben, ha tengeribeteg, vagy ha gyulladt a foga. A show-nak mennie kell.

Koffernyi kottát cipel magával, a régi slágerektől a francia sanzonokon át a filmzenékig mindent tudnia illik. A trendek változnak, míg nagyanyáink charlestonra és tangóra, szüleink már Frank Sinatra-ra táncoltak, mi pedig az Eddát és a Queen-t szeretjük. Külön kihívásnak tekinti ezeket a műveket zongorára átírni, olykor több napot kínlódik eggyel, mire zongorabarát verziót készít belőle. A retro divat jót tett a zongoristáknak, a közönség ismét a dallamos, fülbemászó számokat szereti.

Ismerni kell az embereket

Hogy mitől jó bárzongorista valaki, nem csak zongoratudásán múlik. Ahogy az anekdotában az öreg prímás mondja Yehudi Menuhin játékára: szép, szép, de asztalnál meghalna! Tudni kell, mit akar a közönség hallani, milyen a hely miliője. Balázs észreveszi, kinek, milyen a hangulata, és már „húzza is" a bús, keserédes nótákat vagy a vidám dalokat. Látja, ki szakított épp, és ki vágyik inkább könnyedebbre. Szerinte ezen múlik a siker, és ehhez nagyon kell ismerni az embereket.

Pécsi Balázs a Critical Mass-en
A hajón megtanulta, melyik nép szülötte mit szeret, az amerikaiak például odavannak a show zenéért, az angolok nem bírják a francia sanzonokat, de Sinatrát bármikor élvezik, a magyarok viszont a szomorú számokat szeretik. Blogjában további érdekes részletekről számol be.

Se bár, se zongorista

Balázs szerint klasszikus bárzongoristákra már nincs igazán szükség - igaz, bárok se igazán vannak -, az a három-négy kolléga, aki még a szakmában dolgozik, megalázóan keveset keres. És míg nálunk egy sarokba állítják a zongorát, addig máshol olyan helyre teszik, ahol a közönséggel kapcsolatot lehet teremteni. Ezt itthon nem igazán értik meg a vendéglátósok, akiknek - kevés kivétellel - sok a pénzük, de szakértelmük sajnos kevés.

Balázs történetei a szemem előtt elevenednek meg. Például ahogy a budapesti Critical Masson tekernek a „kulik", ő meg egy kerékpáros riksán ülve zongorázik a belváros csöndjében, ahol csak a körülötte tekerő biciklisek kerekei surrognak. Vagy, ahogy az izgatott lovag várta kedvesét a reptéren - megadva a módját - egy zongoristával. Kérdezem, mi történt a szerelmesekkel, de nem válaszol, azt mondja, ez szakmai titok. A lovag távozása után viszont odament hozzá egy Svédországban élő magyar, majd egy sanzont kért tőle. Aztán elsírta magát, mert őt senki sem várta haza.

Mindenkinek van kedvenc száma, még akkor is, ha hirtelen nem jut eszébe. Ezt kell megtalálni, s a vendégnek hamar bevillan egy boldog vagy szomorú emlék: egy szerelem, egy távoli út, a nagymama lekvárjának íze, vagy csak egy érzés - ha a zongorista ezt megtalálja, aznap már nem dolgozott hiába.

Kapcsolódó cikkek: Bergendy 70 | Két Soproni és egy vaníliás karika | A vak fekete öves | A kórusvezető | A mexikói konkvisztádor