A sétáló ember
Dr. Iglói Zoltán nyugdíjas újságíró 2004-ben kezdte kifürkészni a város titkait. Akkor döntötte el, hogy végigsétál Budapest utcáin, mégpedig oly módon, hogy nem hagyja ki a legkisebb mellékutcát és dűlőt sem. Budapest-térképet, nagyítót és utcajegyzéket vásárolt, majd a térkép alapján saját kezű vázlatokat készített egy-egy városrészről. A zsebében hordott vázlatra nemcsak az adott terület összes utcáját rajzolta rá, de még a tájékozódási pontként szolgáló épületeket is megjelölte. Délelőttönként három órát gyalogol, ez általában nyolc-tíz utca bejárására elég, de akadnak napok, amikor jóval kevesebbel kell beérnie. A Kálvin tértől indulva például egészen Vecsésig jutott úgy, hogy a nap végén csak egyetlen utcát satírozhatott ki piros ceruzával saját készítésű térképén: az Üllőit. De Iglói Zoltán kitartó ember. Hat év után túl van a 6879. utcáján, ami azt jelenti, hogy Budapest utcáinak kilencven százalékát sikerült már bejárnia. Csepel van még hátra, és néhány utca a kispesti és lőrinci városrészből. Valahol ott ér majd véget sétája, amelyet hetvenéves fejjel kezdett, és amelyről vaskos kötegre rúgó feljegyzéseket őriz naplójában, amelynek borítórája az alábbi címet írta fel:
Makacsság és türelem.
A fővárosi utcák végigjárásának terve egy Gödöllőn élő férfi fejében fogant. Iglói Zoltán korábban a Magyar Távirati Irodánál dolgozott, lakott Nyíregyházán, Szolnokon, Kecskeméten, de aktív pályafutásának leghosszabb szakasza Pécshez kötötte, onnan költözött Gödöllőre. Az utcajárás rendszeres és időigényes elfoglaltságot jelent számára, a hajnali HÉV-vel jár be, mintha csak munkába kellene mennie. Az Örs vezér téri végállomástól BKV-járatokkal utazik oda, ahol előzőleg abbahagyta a sétát, majd délig gyalogol. Az ebéd már otthon várja, délután az aznapi szakaszt dokumentálja, térképet rajzol, naplót ír. Másnap kedvenc foteljában ülve pihenteti a lábait. A következő reggel ott ül az 5.20-as HÉV-en, és kezdi elölről. Pontosabban folytatja.
– Hogy miért? – kérdezi.
– Mert rajta van a jel a homlokomon, hogy szívbetegség vagy a vérnyomás lesz a végzetem. Ezt harminc évvel ezelőtt mondta nekem az orvos. Hittem neki, mert a családomban az összes férfi szívbetegségeben halt meg. Az orvos megállapította, hogy nem sportolok eleget. Mondtam, hogy sportról szó sincs, hiszen egész nap ülök. Napközben az irodában, délután a kávéházban, este otthon a fotelban, a köztes időszakban pedig a kocsi volánja mögött. A fivéreim úgy haltak meg, hogy csak anynyit mondtak: jaj, és már végük is volt. Egyiküket aznap engedték haza a kórházból, a zárójelentés utolsó mondata az volt: a mai napon gyógyultan hazabocsátottuk. A konyhában állt, egyszer csak összeesett. Másik testvéremet a fotelban érte a vég, épp azt akarta eldönteni, aznap mit néz meg a tévében. Apámat már haza sem engedték a szívkórházból, ott hunyt el. Hát én úgy döntöttem, nem adom könnyen magam. De milyen sportot kezdhet az ember ötvenhez közelítve?
Iglói Zoltán úgy döntött, sétálni kezd. Hűvös őszi napokon feleségével több szakaszban körbe sétálták a Balatont, majd bebarangolták a Mecsek dombjait is. Mikor Gödöllőre költözött, azon törte a fejét: merre folytassa sétáit? Arra gondolt, bejárja a kisváros összes utcáját, de rájött, hamarosan unni fogja a körözést az ismerős házak között, inkább valami nagyobb települést választana sétái helyszínéül. Hetvenéves volt ekkor. Hét évvel később lassan körvonalazódik előtte az út vége. Nemsokára újra döntenie kell, megelégszik-e a gödöllői utcákkal, vagy keres valami izgalmasabb helyet, ahol folytathatja sétáit.
