galéria megtekintése

Azt kaptuk, amit vártunk

0 komment

Dömötör Nikolett

Véget ért a Kaposfest. Évről évre meglep, hogy mennyire más kronológia szerint telik itt az idő: annak ellenére, hogy a koncertek közben nem egyszer lehetett már részünk végtelennek tűnő, az örökkévalóságot kicsit közelebb hozó pillanatokban, valahogy mégis csak huss, leperegnek a napok. Pont úgy, mint az első száraz falevelek a Kultúrpalota felé vezető fasoron, amelyek félreérthetetlenül jelzik, hogy múlóban a nyár is.

Közben a város él mellettünk, az emberek reggelente dolgozni indulnak, betérnek a pékségbe, a főtéren álló szökőkút körül ülnek és fagylaltoznak. A Kaposfest kicsit mindenütt ott van, és itt elsősorban nem az explicit dolgokra, az óriásplakátokra vagy a Kultúrpalota bejáratát őrző „Ficsúrra" gondolok. Valahogy indirekten is képes belopakodni a város hétköznapjaiba. Például nem egyszer fordult már elő, hogy bementem a boltba, a piacon vagy a cukrászdába és ott a tegnap esti koncertről beszélgettek, fiatalok és szép korúak ugyanazzal a lelkesedéssel – jó volt hallani.

Ebéd után rendre látom, ahogy a művészek próbálni indulnak a zeneiskolába, kezükben-hátukon hangszertokokkal, kottákat böngészve, a hotel folyosóján haladva pedig óhatatlanul elcsípek olykor valamelyik szobából egy-egy, gyakorlás közben kiszűrődő hegedűszólamot (közben meg már azon jár az eszem, hogy vajon mennyi idő van még az esti koncertig). Apró dolgok, de tudom, hogy máshol, máskor egyszerűen nem történhetnek meg, legalábbis ilyen formában, ilyen ízzel biztosan nem. És a zene mellett pontosan ezek fognak nagyon hiányozni. Az életérzés, amiből egy kicsit talán át lehet majd menteni a jól megszokott mindennapokba – csak hogy télen ne fázzunk annyira.

Baráti Kristóf, Würtz Klára, Várdai István
Mózsi Gábor

 

A zene... Az előző napokhoz hasonlóan utolsó napok  is tartogattak olyan momentumokat, amelyekre még egészen biztosan sokáig emlékezhetünk – én legalábbis nem fogom (és nem is akarom) elfelejteni például a csütörtök délelőtti blokkból Ravel a-moll zongoratrióját Würtz Klára (zongora), Baráti Kristóf (hegedű) és Várdai István (cselló) előadásában. Nagyon vártam már: egyrészt mert nagy kedvencem, másrészt mert kíváncsi is voltam a három művész közös játékára, akiket már évek óta tartó barátság és több közös projekt köt össze.

Ravelnek ezt a művét egyébként hamarosan lemezre is veszik, így a koncert remek alkalmat nyújtott egy élő „főpróbára". Klára korábban „kemény diónak" nevezte a darabot, ami nehezebb, mint a szerző bármelyik zongoraversenye, lévén abszolút partitúrát, zenekari letétet kell játszani. Baráth Emőke ugyancsak csütörtökre hozott még egy Ravel-művet, a Madagaszkári dalokat, amelyeket Fejérvári Zoltán (zongora), Mathieu Dufuor (fuvola) és Várdai István (cselló) kíséretével adott elő. A szoprán énekesnő határozott fellépése, meggyőző előadásmódja jó illett a dalok profán, esetenként kifejezetten zavarba ejtő mondanivalójához. Az elmúlt két nap egyik csúcspontja a délelőtti Brahms H-dúr zongoratriója volt, Baráti Kristóf, Várdai István és Fejérvári Zoltán előadásában, ahol már megérezhettük a fesztivál végének a közeledtét: a zenészek és a közönség egyaránt felfokozott hangulatban élte végig ezt az érzelmekkel teli fél órát. Várdaiék triója tökéletes harmóniával jelenítette meg a mű összes zenei árnyalatát.

Fotó: Mózsi Gábor

Csodálatos egy héten vagyunk túl, a maga minden fáradalmával és szépségével egész évre szóló élményt jelentett mind a zenészeknek, mind az ő munkájukat segítő teamnek, mind a közönségnek. És hogy jövünk-e jövőre is? Ez nem is kérdés.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.