Ez még azelőtt volt, hogy a „cool” (hűvös) szó az amerikai angolban a magyar „klassz” megfelelőjévé vált volna. Sőt, az egész „coolt” részben ők találták ki: Lewis és a kvartett első dobosa, a később inkább Európát választó Kenny Clarke is ott volt a New York-i Minton’s Playhouse klubban azokon a jam sessionökön, amelyeken a lüktető bebopból megszületett az új, visszafogottabb, rendszerezettebb irányzat. A kis forradalom is forradalom: Clarke vezette be, hogy a dobos a cintányérokon tartja a ritmust.
A négyesben eredetileg Ray Brown bőgőzött, de ő a felesége kedvéért hűtlen lett a többiekhez. Bocsássuk meg neki, az asszony is elég jó név, zenész legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni, ha Ella Fitzgerald hívja együttesébe. A kvartett nem sokkal a világháború után Dizzy Gillespie zenekarában találkozott, első számaikat a levegő után kapkodó fúvósok pihentetésére iktatták a műsorba. 1951-re már Milt Jackson Quartetként szerepeltek, a rá következő év végére a kezdőbetűket megtartva váltak Modern Jazz Quartetté. 1955-ben történt az utolsó személycsere, akkor érkezett Connie Kay, de az MJQ akkorra már pontosan tudta, mit akar: ötvözni az európai klasszikus zenét, benne Bach fúgáját és kontrapunktját, illetve Bartók polifóniáját a blueszal és a szvinggel.
Mellesleg pedig véget vetni a dzsesszt az alkohollal és kábítószerrel asszociáló közhangulatnak, visszatérni a háború előtti trendhez, amikor Duke Ellington vagy Count Basie bigbandjei úgy léptek színpadra, mintha a zenészeket skatulyából húzták volna ki. A feketék méltóságát akarták erősíteni, úgyhogy méltóságteljesen, már-már arisztokratikusan öltöztek és úgy is zenéltek. Miles Davis, aki elismerte zenei nagyságukat, a cool születésekor játszott is velük, ki nem állhatta a külsőségeiket. Piperkőcöknek tartotta az MJQ tagjait, egyszer ahhoz hasonlította az általuk képviselt jelenséget, mintha Sugar Ray Robinson, a kor nagy bokszolója szmokingban szállna ringbe.
Bár eleinte Milt Jackson nevét viselték, az együttes kezdettől fogva „szövetkezeti alapon” működött, vagyis nem volt hivatalos vezetője, aki a társainál nagyobb részt kapott volna a gázsiból. A szellemi vezér azonban kétségtelenül Lewis volt, akinek zongorajátékát ugyanaz az önfegyelem és visszafogottság jellemezte, mint egész lényét. Klasszikusan képzett muzsikusként is magáénak érezte a blues és a dzsessz hagyományát, ám a feltörekvő fekete középosztály képviselőjeként arra vágyott, hogy az európai komolyzenével egyenlőnek ismerjék el a műfajt. Lewis számos olyan kezdeményezésben játszott vezető szerepet, amely a dzsessz és a klasszikus zene ötvözésére, egy új, harmadik áramlat kidolgozására irányult. Tanított például a Harvard Egyetemen, és alapítója volt a nem éppen szerény nevű U.S.A. Orchestrának. A bluesvonalat erősítette Jackson, aki gospelénekesként kezdte, és akinél senki sem tudott melankolikusabban szólózni. Percy Heath-re és Connie Kayre pedig egyenesen azt mondták, hogy csípőjüknél össze vannak nőve: a bőgő és a dob mindig tökéletes összhangban maradt, sosem távolodott el egymástól.
Több mint negyven évig játszottak együtt, bár Jackson 1974-ben kivált, mert kevesellte, amit kerestek: egy ilyen komoly kvartettnek szerinte több járt volna, inkább szólókarrierbe kezdett. Néhány év múlva azonban meggondolta a dolgot, hiányoztak a társak, úgyhogy attól kezdve megint volt MJQ, legfeljebb nem a régi intenzitással. Az utolsó lemezt 1993-ban adták ki, Connie Kay halála után többé már nem léptek föl. Whitney Balliett, a New Yorker magazin néhai legendás szakírója szerint a Modern Jazz Quartetnek együttesként nem volt és nincs párja a dzsesszben: tagjai, már-már utópisztikus önzetlenséggel, többet hallgatták egymást, mint saját magukat...
