Miközben a Hermann Ottó-emlékév szervezésén dolgozik, ékszerkészítőként már nemzetközi hírnevet szerzett magának.
 |
| Urbán Jonatán / Fotó |
Amerikában huszonegy ország közel ötven alkotója között képviselhette Magyarországot.
„Ültem a számítógép előtt, és jött egy mail a felkéréssel. Úgy megdöbbentem, hogy azonnal visszaírtam: miért pont én? A galéria vezetője azt válaszolta, különleges ékszerek után kutatott, és a kereső az én alkotásaimat is kidobta. Annyira megtetszettek neki, hogy rögtön meghívott.”
Első ékszerei és kisplasztikái még gimnáziumban, a könnyen hozzáférhető és megmunkálható égethető gyurmából készültek, ám Dóra hamarosan kísérletezni kezdett. „Nagypapám igazi ezermester, én meg mindent megvizsgáltam, felfedeztem, amihez hozzáférhettem a műhelyében. Így kötöttem ki végül a fémlemezeknél. Manapság főként alumíniumot használok, speciális festékekkel és lakkokkal dolgozom.”
Új kollekciójának mintája első ránézésre levélerezetre, madártollra emlékeztet. Más szögből szemlélve azonban szó szerint új világ tárul fel a szemünk előtt: „Sokszor repültem már életemben, az mégis nagyon intenzíven megmaradt bennem, amikor először láttam Spanyolországot madártávlatból. A domborzati elemek köszönnek vissza ebben a kollekcióban” – mutatja a nyakláncát, s valóban: kissé oldalról vizsgálva egy völgy és egy hegyvonulat rajzolódik ki a vékonyka fémlemezen.
Az ékszerek több fázisban készülnek: a vágást és csiszolást sokórás, aprólékos festés, majd lakkozás követi. Végül hosszas szárításra, égetésre is szükség van, sok-sok munkaóra fekszik minden egyes darabban.
A New York-i kiállítás kapcsán rengeteg külföldi megrendelést kapott. Most Németországba készít egy nagyobb szériát, hamarosan Norvégiában is kaphatóak lesznek az ékszerei. Ezt hallva sokak szeme előtt máris pörögnének a dollárjelek, Dóra azonban másként gondolkodik.
|
A huszonöt éves budapesti lány ékszereit a közelmúltban állították ki New Yorkban, az előkelő Lower East Side-i Shin Galériában
Kurucz Árpád / Népszabadság |
„Tudom, szörnyen naivan hangzik, de mi van, ha nagy tételben már nem jelent örömet az ékszerkészítés? Ezek személyes alkotások, el sem tudom képzelni, hogy kiadjam a kezemből a gyártásukat. Viszont ha nem élvezem a nagyüzemet, akkor meg mi értelme van?” Ráadásul imádja a munkáját, a környezetvédelem mellett változatlanul vonzódik a történelemhez, nincs rajta semmilyen nyomás, hogy az ékszerkészítésre tegye fel az életét.
Ha volna egy időgépe, alaposan megdolgoztatná. „Politológus énem Margaret Thatchert hívná meg szívesen egy ötórai teára, bár rajta éppenséggel nem tudom elképzelni az ékszereimet. Mivel Nagy Imre újratemetésének napján születtem, elsőként oda utaznék vissza az időben. Szeretném látni, átélni, milyen volt az a nap. Aztán megnéznék még egy sor fontos eseményt, jellemzően az 1900-as évek elejétől. Szívesen találkoznék Frida Kahlóval és Janis Joplinnal. Na, ők még ékszert is kapnának!”
Dóra alkotásainak rajongója Karafiáth Orsolya költő. „Egy divatbemutatón találkozott a kollekciómmal, később viszont egy az eseménytől teljesen független videón is viszontláttam rajta az ékszereimet. Rettentően boldoggá tesz, ha valaki nem azért viseli őket, mert ráadták, hanem magánemberként is tetszenek neki.”
Egyre gyakoribb, hogy Dóra az utcán sétálva ismeretleneken pillantja meg kreációit. „Mindig arról ábrándoztam, hogy ha először látok valakit az én ékszeremet viselni, akkor odamegyek hozzá, és ráköszönök, jó napot kívánok, én vagyok a tervező. Aztán sohasem volt elég bátorságom ezt megtenni, így csak távolról bámulom őket. Ha rám néznek, biztosan azt gondolják, hogy nagyon furcsa lány vagyok...”
