Budapest véget vetett a legnagyobb menőzésnek

Hétfői helyszíni bejárásunkkor nyugtázhattuk, a híd dologidőben mindenekelőtt a turisták játszótere. Egyik kedvenc időtöltésük az úgynevezett vason napozás, ehhez nem másznak magasra, legfeljebb az első kandeláberek aljáig. – Nem túl forró? – vetettük fel egy párnak ékes angolságunkkal, de nem volt az. – Pont jó – tudatták megnyugtatólag. A jelek szerint fotózkodni is jobb a helyi környezetből kiemelkedve, még úgy is, hogy az ember legfeljebb egy emeletes ágy emeletének magasságáig hág fel a meredélyen: senki nem úszik bele a képbe, így hiba nélkül rajzolódik ki a portré távoli hátterében a Siklós Mária-féle nemzeti mauzóleummal ékes soroksári Duna-sor.

Mindent egybevetve egyetlen csoportosulást hallottunk magyarul beszélni, egy fiatal nőt és egy kislányt. Éppen piknikeztek a híd közepén, egy almás-körtés pokrócon. De miért pont itt? Miért nem, mondjuk a Múzeumkertben vagy a Gellérthegyen? – firtattuk, mire a lány tudatta, hogy mert itt sokkal izgalmasabb. Az előbb is itt jött például egy szirénázó tűzoltóautó, hat tűzoltóval (hogy lekönyörögjön néhány hídmászót – árnyalta az esetet keresztanyu). 

Már egy órája sompolyogtunk fel s alá a hídon, de igazi nagy vagányokat nem láttunk. Éppen kezdett volna kiülni ábrázatunkra az unalom, amikor egy holland ifjú végre megmentette a helyzetet. Nagy rössel lódult neki, és csak ment, ment szüntelen, meg-megállva. Már csak tíz méterre volt a turulos oszlopzattól, akkor fordult vissza. - How was it? – szegeztük neki a lehető legadekvátabb kérdést a landoláskor.  – Nice  – mondotta ő, és látszott, hogy szívéből beszél.