|
Ha elfogyna a papír, kéznél van a hó
Michaela Rehle / Reuters |
Az biztos, hogy a WC-papír nem volt mindig szerves része az emberek életének, márpedig amióta az ember felegyenesedve jár, kénytelen megoldani alfelének tisztítását. Az ősember minden valószínűség szerint a növényzetet (moha, levelek, fűcsomó) használta e célból.
A rómaiakról tudjuk, hogy botra erősített tengeri szivaccsal (tersorium) tisztították meg magukat, melyet két használat között sós vagy ecetes vízben tartottak. Egy másik erre a célra használt tárgy az úgynevezett pessoi volt, ami egy lekerekített szélű cserépdarab.
A középkorban, Európában a paraszti sorba születők kénytelenek voltak megelégedni az ősemberi megoldásokkal, a nemesek viszont már rongydarabokat, illetve pihe-puha tollakat használtak. A bidét 1700-ban találták fel Franciaországban. A szó eredetileg pónilovat jelentett, utalva az eszköz használatának helyes módjára.
Európán kívül, a környezeti adottságoktól függően szokás volt még homokkal, kövekkel törölni, majd vízzel mosakodni, az északi népeknek pedig ott volt a hó. A muzulmánoknál a mai napig él a hagyomány, miszerint csak jobb kézzel esznek, a ballal ugyanis magukat mosták ürítés után, sőt, a muszlim országok fejlettebb régióiban a bidé a fürdőszoba alapfelszerelése ma is.
|
A higiéniás szokások állandóan változnak
Adnan Abidi / Reuters |
A középkori Kínából maradtak fenn olyan feljegyzések, miszerint a császári udvarban papírt használtak dolguk végeztével az előkelőségek.
A nyugati világban a papír ilyen célú felhasználása csak az olcsó tömeggyártás korában kezdett elterjedni. Először újságpapírt használtak, akik egyáltalán meg tudták venni, majd megjelentek a gyógyászati célú papírtörlők.
|
Ez is WC-papír. 24 karátos arannyal
Michael Dalder / Reuters |
Hogy ki találta fel a ma ismert és használt, perforált toalettpapírt, arról megoszlanak a vélemények, de az biztos, egy amerikai, Seth Wheeler szabadalmaztatta 1871. július 25-én. A tekercses kivitelt is ő jegyeztette be 1883-ban, majd a New York állambeli Albanyban alapított cége (Albany Perforated Wrapping Paper Co. ) volt az első gyártó.
A tekercses toalettpapír elterjedése nem ment gyorsan végbe: kezdetben csak az Egyesült Államokban ismerték, majd átterjedt Nyugat-Európára is, de kizárólag a tehetősek használták, hisz nekik volt saját illemhelyük.
A pihe-puha, több rétegű, illatosított és színezett papírokra Magyarországon nagyjából a rendszerváltásig várni kellett, mára azonban annyira hozzászoktunk, hogy nehezen tudnánk elképzelni az életünket nélküle, holott korántsem ez a leghigiénikusabb megoldás, még ha kényelmesebb is, mint a kukoricacsuhé, mely évszázadokig uralta a vidéki toalettkultúrát.
Az extrém spórolóknak nem kell a papír
Az egyik kereskedelmi csatornán futó Extrém fukarság című sorozat olyan emberek életét mutatja be, akik ha lehet, semmire sem költenek pénzt. Zöldség és gyümölcs a kukából, hús az országút mellől, saláta a játszótéri gyomból és teljes menü az étteremben a szomszéd asztaltól elkunyerált maradékokból. Csak néhány példa azokból a zavarba ejtő megoldásokból, melyekből az extrém fukar emberek válogatnak, ha korog a gyomruk. És ez csak az élelembeszerzés. Néhány trükköt talán még azok is elleshetnek, akik az efféle túlzásoktól ugyan visszahőkölnek, de szeretnének egy kis pénzt megtakarítani – például a pénzmentes, kamraürítős hónap.
Amiben viszont biztosan nagyon kevesen követnék a fukarokat, az épp a WC-papír megspórolása, és valahol itt húzódik a határ a spórolás és a beteges kuporgatás között. A WC-papír megvásárlása nem jelenthet nagy anyagi áldozatot, ám aki extrém fukar, az minden fillért (pontosabban centet) sajnál kiengedni a kezéből. Van család, amely textildarabokat használ, amiket légmentesen záródó kukában gyűjt, majd amikor megtelik, az egész megy a mosógépbe. Mások mindig tartanak egy kis locsolókannát a toalett mellett, hogy leöblítsék magukat (nagydologhoz szappant is használnak), majd a hátsójukat törülközővel szárítják meg, illetve a nyilvános mosdókból elhordott, többször használt papírtörlőkkel.
Pecunia non olet
Vagyis a pénznek nincs szaga. Ezt a jól ismert szállóigét Vespasianus római császárnak tulajdonítják. A történet szerint, amikor Vespasianus 79-ben megadóztatta a nyilvános illemhelyeket, a fia, Titus szót emelt a dolog ellen. Ám ekkor apja az orra alá dugta az első bevételt, és megkérdezte, bántja-e a szag. Titus nemmel felelt, mire Vespasianus elárulta neki, hogy a vizeletből van. A császár tehát nem volt ilyen tömör, de a pénznek nincs szaga mondás fedi a lényeget, és ma is ugyanazt értjük alatta, mint a rómaiak hajdanán.
