Identitászavaros Femme Fatale
A 29 éves amerikai énekesnő már sem hangzásában, sem energikusságában nem a régi, de a kurta, és néha bizony csöppet sem előnyös fellépő ruhákat elnézve ezt mintha kissé nehezére esne elfogadni.
Pedig senki nem vetné a szemére, hogyha a harminchoz közeledve, két gyerek után kifinomultabb stílusra váltana. Félreértés ne essék, Britney most is csinos, és ahhoz képet, hogy milyen zűrös éveket tudhat maga mögött, jó formában is van, de kissé berozsdásodott. A show igazán látványos volt, különösen, ha visszaemlékezünk egynémely világsztárra, aki nagy csalódás okozott azzal a szegényes produkcióval, amivel nálunk színpadra lépett. A fényeffektek lenyűgözőek voltak, a mozdítható díszlet és a jelmezek szinte két dalonként lecserélődtek, mégis valahogy az az érzésem támadt, hogy mindez csupán a pajzs, ami mögé Britney elrejtőzik.
Hangi kvalitásaiból nem sokat hallhattunk, ami részben annak köszönhető, hogy Britney az utóbbi években a kényelmesebb elektronikus zene irányába indult el, a mesterséges zajok és torzítások jótékonyan körbebugyolálják a gyöngülő emberi énekhangot, másrészt viszont – és sajnos azt kell mondanunk, hogy szokás szerint – a hangosítás csapnivaló volt. Az emberben felmerül az a gonosz kis gondolat, hogy a kettős hang és a dübörgés mintha szándékosan azt a célt szolgálná, hogy senki ne vegye észre, ha az előadó lazán végig playbackelné az estét.
A rajongók nagy csalódására túl sok volt az ismeretlen, slágergyanúsnak nem igazán mondható, és a régi Britney-től stílusidegen új dal, és alig-alig csendültek fel a tinisztár korszakból származó sikernóták, mint például a Baby One More Time, amit viszont lelkes ovációval fogadott a közönség, ezzel is jelezve, hogy valami ilyenre számítottak, amikor jegyet váltottak.
Mindezek ellenére nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy a koncert rossz volt. Egyáltalán nem. A jól kitalált és összeállított műsor remek atmoszférát teremtett, még ha a számok közt a nagykivetítőn megjelenő kis epizódok narrációját a már előbb említett hangosítási problémák miatt nehezen lehetett is érteni.
A történet szerint Britney egy nemzetközi szuperkém, akinek egy megszállott ügynök ered a nyomába. A műsor elején üldözési jelenetet láthatunk, így érkezik meg a színpadra a rendőrök elől menekülő énekesnő, s néhány szám erejéig marad is ez a bűnös hangulat, amit szexis rendőrök tánckara tesz élvezetesebbé. A show további részeiben különböző helyszíneken tűnik fel Britney, a kém, de csak Egyiptom és Japán jelenik meg karakterisztikusan, egyébként nem sok támpontot kapunk arról, hogy a világnak épp mely pontján járunk.
A vége természetesen happy end: a kimonóba bújtatott énekesnő fülön csípi és móresre tanítja üldözőjét.
Mindez a „bájos” kis történet csöpög az erotikától (a kisgyerekkel érkező szülőknek volt okuk pirulni és magyarázkodni), sok a szado-mazos jelmez és mozdulat, aminek a közönség legnagyobb örömére egy néző is áldozatául esik. A színpadra felhívott szemüveges fiatalember biztos sohasem elejti majd el, ahogy maga Britney Spears bilincseli meg, rózsaszín boát akaszt a nyakába, majd némi erotikus vonaglás után átengedi nem kevésbé buja, mindkét nembeli táncosainak. Hogy kellemes volt-e az élmény, azt csak ő tudhatja, mindenesetre a nagykivetítőn több ezer ember számára premier plánban láthatóvá vált arckifejezései sokféle érzelmet elárultak, s ha a szemem nem csalt meg, mintha egy „Úr Isten!” is elhagyta volna az ajkát, amikor a femme fatale épp az orra előtt hajolt előre nagy lendülettel.
A „húha” élményre viszont a show végéig várni kellett, amikor is a legutóbbi sikernóta, a Till The World Ends dallamaira az egész színpadkép őrületes forgataggá változott: volt ott villámlás, mini tűzijáték, füst, lézer show és az őrület tetőfokán megjelent Britney fenn a magasban, mint ezüst szárnyait széttáró angyal.
Ám amikor kihunytak a fények, a lassan eloszló füstben megjelent egy aprócska, aranyszőke kisfiú a színpad közepén. Épp csak egy pillanatra, aztán a femme fatale kézen fogta, integetett egy kicsit, majd elvitte aludni a kisfiát.
