Megasztárt és csillagot is avattunk az elmúlt két hétben, vegyünk hát búcsút most a két, számos vitát kiváltó műsortól. A Csillag Születik negyedik szériája talán nem okozott annyi kellemetlen meglepetést a néző számára, mint egy héttel korábban befejeződött társa: az öt évvel ezelőtt indult zenei tehetségkutató alapkoncepciója semmit sem változott a műsor születése óta. (Ez persze nem jelent okvetlenül jót.)

Puzsér Róbert, Csillag születik

A Csillag Születik már eleve a kategóriák és határok nélküli tehetségkutatást tűzte ki céljául. Az elmúlt szériák valóban „színesre” sikerültek, csak az a baj, hogy kiderült, egyáltalán nem lett volna szabad ezt a sokféle produkciót egyetlen dobozba belepasszírozni. Hiszen kiderült, a fellépők egyáltalán nem indulnak egyenlő esélyekkel. Az bizonyítja ezt legjobban, hogy ez elmúlt négy évadból hármat énekesek nyertek meg, ami alapvetően ellenkezik az eredetileg deklarált célokkal. Ebből az következik, hogy vagy határokat kellene szabni, vagy mégis kategóriákra kellene bontani az indulókat. Nem hiszem, hogy bármi értelme is lenne például egy énekest és egy táncos csapatot versenyeztetni egymással. Számomra már a popénekes és az operaénekes szembeállítása sem bizonyult jó ötletnek.

Az operaénekesről szólva: a műsor győztese, Mészáros János Elek a zene egy olyan ágát képviseli, amely egy szűk réteg érdeklődésére tarthat csupán számot. Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a milliós nyeremények mellett ez a győzelem valódi változást hozhat az énekes életében. Hasonlóképpen azt sem feltételezem, hogy tevékenysége az ingyen reklámtól eltekintve bármiféle építő jellegű hatást gyakorolhat az opera műfajára. A vitathatatlanul képzett és tehetséges Mészárost pedig két oldalról is kirekeszthetik: Míg az opera világa nyilvánvalóan nem fog lelkesedni egy művészért, aki megjárta a kereskedelmi limonádét, addig napjaink társadalma számára a műfaj továbbra is túlságosan intellektuális lesz.

A negyedik széria egyébként csupán egy ponton mutatott változást az előzőekhez képest. Ez azonban jelentős volt: úgy tűnik, hogy a fentiek csupán körítései voltak egy magát „független értelmiséginek” nevező személy, Puzsér Róbert felemelkedésének. Ő az, a zsűriben a „megmondóember” szerepén túl a „nézettségtöbbszöröző” funkciót látta el.

A „nagyotmondás koronázatlan királya” megnyilvánulásai inkább emlékeztettek egy zárt osztályról szabadult őrültre, mintsem egy valamiféle szakmai mondanivalóval bíró kritikusra. Merthogy az általa elmondott bírálatok szakmai értéke egy tízes skálán valahol az egyes környékén mozog. Ennyi szakmai értelemben vett hülyeséget ugyanis már rég hallottam egy helyen. De vajon ez a nézők számára is egyértelmű volt? Az lenne a tanulság, hogy elég idióta metaforákat ismételgetni, és a nézők bárkit imádni fognak?

A dolog persze nem ilyen egyszerű. Puzsér Róbert zsűriben való szereplése egyáltalán nem véletlen. A műsor szerkesztőinek célja egyértelműen az volt, hogy nyugati mintára a zsűri többi tagja által szolgáltatott mézes-mázas udvarias körök mellé beültessenek egy „sötét lelkű” gonoszt, aki mindenkinek beszólásokkal keseríti meg életét. Mindehhez tökéletes alanyt találtak Puzsér személyében. Csapó indul, kezdődhet a cirkusz!

Mindezek ellenére Puzsér és a műsor valószínűleg elérte célját: a Csillag Születik körüli médiacirkusz elegendő nézőt csalt a tévé elé, a csípős nyelvű kritikus pedig az egekig emelkedhetett. Bár kérdéses, hogy mennyire sokáig van igény egy „kamukritikusra.”