Tehetős családba született 1903-ban, apja (tőle a Bismarck keresztnév) német szén- és fakereskedő volt, anyja egy hajóskapitány szépen zongorázó lánya. A kis Bix már háromévesen a zongoránál pipiskedett, kezeit a feje fölé emelve játszott. Később a moziból hazaszaladt, hogy emlékezetből reprodukálja a némafilmek alá élőben játszott dallamokat. Szülei bánatára mégsem lett belőle Mozart, a bátyja az I. világháború végén hozott a házba egy gramofont meg pár friss lemezt az Original Dixieland Jazz Bandtől. A kamasz szerzett egy kornetet, és hangonként kopírozta Nick LaRocca futamait: zongorán megkereste, mi szól, majd kitartóan addig kísérletezett a kornétán, amíg meg nem találta. Bátyja szerint a család félig belebolondult, mire zene jött ki az istenverte hangszerből.
Davenport a Mississippi partján fekszik, a kirándulóhajókon New Orleans-i zenekarok játszottak, olyan kornetistákkal,mint például Louis Armstrong. Beiderbecke felszökdösött zenét hallgatni a hajókra. A gimnáziumban egy csomó bandában fújta, ám amikor egyikkel fizetős munkát ajánlottak nekik, rajtuk ütött a zenészszakszervezet: a vizsgán Bix, aki fülre bármit lejátszott, megbukott kottaolvasásból. A megaláztatás és a kisebbségi érzés élete végéig elkísérte. Ennél is nagyobb baj volt, hogy tizennyolc évesen elvitték a rendőrök: állítólag becsalt a garázsba egy ötéves kislányt és „erkölcstelenkedett” vele. Végül elengedték, mert a gyermek nem ismételte meg nyilvánosan a vádat, ám az újabb szégyen is beleégett a lelkébe. Szülei a szigoráról ismert Lake Forest Akadémiára íratták be – rossz döntés volt, mert a campus túl közel volt Chicagóhoz.
Bix éjszakánként a jó 50 kilométerre lévő mulatónegyedbe járt, ivott és szeszt csempészett a hálóterembe. Majd a sokadik lebukása után kicsapták. – Ne hidd, hogy rossz útra tértem, de a jó zenéért a pokolra is elmennék! – írta akkoriban a bátyjának. 19-20 évesen a Michigan tavon közlekedő sétahajókon játszott. Jóképű kölyök volt, egy lányiskola bálján az igazgatónő félrehívta a zenekarvezetőt és Beiderbeckére mutatva közölte: – Az a szépfiú felizgatja a lányaimat! Állítsa le!
Nem sikerült, a lányok, amióta világ a világ, vonzódnak a távolba meredő tekintetű művészekhez. Beiderbecke pedig szinte mindig a távolba meredt. Nem beszélt sokat, ám a kornetje annál többet mondott. Ahogyan egy zenésztársa fogalmazott, amikor Beiderbecke belefújt a hangszerébe, az olyan volt, mint amikor a lány igent mond... A dzsessz addig egymásba gabalyodó futamok szövevénye volt, Bix volt az egyik első szólista, aki tudatosan építette fel a rögtönzéseket: két-két sor mindig az előző kettőből fakadt. Ajkát és ujjait is másként használta, mint a képzett fúvósok, ezért eleve másként hangzott. A középregisztereken fújta, kerülte az Armstrong által divatba hozott harsány, sivító, recsegősen „piszkos” stílust. Nála minden hang tiszta és logikus, „fehér” volt. Ez utóbbi jelzővel csínján kell bánni: a lemezkiadók és mulatótulajdonosok azon voltak, hogy a fehérek játsszanak „édes”, a feketék ellenben „forró” stílusban, mert a kétféle kuncsaft úgyis mást akar. Bei derbecke azonban, akiben a hűvös cool stílus előfutárát tisztelhetjük, forróbb tudott lenni akárkinél. 1926-ban a New York-i Roseland bálterem „párbajt” hirdetett a kor egyik legjobb fehér zenekara, Jean Goldkette Híres Tizennégye és Fletcher Henderson fekete együttese között. Hendersonék nyitottak, magabiztosan, lendületesen, tűzforrón. Goldkette válaszul egy spanyol műdalt konferált fel, a feketék ezen csak mosolyogtak. Aztán arcukra fagyott a mosoly: a Tizennégyek fúvóskara olyan parádés uniszonban játszotta az ördögien bonyolult szólamot, hogy a szakma nem hitt a fülének. Bix szólói a remek fúvósszekcióból is kiemelkedtek, Goldkette-ék nyertek.
Pedig Beiderbeckének még mindig nem volt zenei képzettsége. Amikor 1924-ben a család kívánságára beiratkozott az Iowai Egyetemre, zenei tárgyakat írt be az órarendjébe, de vallástanra, etikára, testnevelésre és katonai kurzusra kötelezték. Az órákra nem járt, egy kocsmai verekedést követően kirúgták. Minden rosszban van valami jó: ekkor szegődött el Goldkettehez, ahol összebarátkozott Frankie Trumbauer szaxofonossal. 1927-ben beálltak a kor legjobban fizetett és leghíresebb tánczenekarába, Paul Whitemanhez. Bár csak nyomokban játszottak dzsesszt, Bix örült, hogy végre képzett zenészektől tanulhat. Addig nem is volt baj, amíg el nem hatalmasodott rajta az alkohol és bele nem betegedett az erőltetett turnétempóba.
Előfordult, hogy két szólója között elszenderedett a színpadon, ám Whiteman csak akkor küldte elvonókúrára, amikor egy élő rádióadásban hiába állt fel szólózni, egyszerűen nem jutott eszébe semmi. Még ekkor is üresen hagyták székét a színpadon: várták vissza. A család a kor legjobb elvonóintézetébe küldte, addigra már krónikus tüdőgyulladása is volt.
1931 augusztusában, New Yorkban zongoraszó hallatszott Beiderbecke szobájából, majd segélykiáltások. A besiető házmesternek Bix azt kiabálta, két mexikói van az ágya alatt, késekkel. A házmester a delíriumos beteget csitítandó benézett az ágy alá, ám mire visszafordult, a lakó a karjaiba omlott. A kihívott orvos már csak a halál beálltát tudta rögzíteni.
A szomorú történet balladáért kiált. Beiderbecke volt, aki bevezette ezt a lassú vagy közepes tempójú, szinte mesélő műfajt.
