Kivéve Orbán Gábort, akivel 1995-ben ismerkedett meg. Orbán is Újpesten jogkorongozott, és ő is többre vágyott, mint amennyire a hokis fizetéséből futotta. Addig járt a nyakára, hogy „vegyél be a buliba, bármi legyen is az", míg végül Ambrus kötélnek állt – meséli Orbán, aki a csapattársával közösen végrehajtott rablásokért nyolc évet ült fegyházban. „Mire lennél képes azért, hogy sok pénzed legyen? – kérdezte tőlem Ambrus, mire azt feleltem, hogy „embert nem ölnék, minden másban benne vagyok". Erre ő: „Embert ölni nem is kell, bár előfordulhat".
Ambrus elmondta Orbánnak, hogy ő a whiskys rabló. 1993 óta 14 postát, takarékszövetkezetet és utazási irodát rabolt ki. Minden rablás előtt megivott egy Johnnie Walkert a kiszemelt pénzintézethez legközelebbi kocsmában, innen a whiskys név. És mindig elmaszkírozta magát, néhányszor – csak hogy bosszantsa az őt üldöző rendőröket – Varjú Lajosnak, a BRFK akkori rablási alosztályvezetőjének a fizimiskáját kölcsönözte. Soha nem készült róla azonosításra alkalmas személyleírás és fantomkép.
– Azonnal igent mondtam
– meséli Orbán. – De én már akkor bankot akartam rabolni, ott sokkal több pénz van, mint a postákon, ráadásul nem kell estig várni; a postákon csak estére gyűlik össze akkora összeg, amiért érdemes kockáztatni. Ambrus kérte, hogy előbb még csináljunk meg egy postát. Gyakorlásnak is jó, meg neki nagyon kellett a pénz.
– Őrültnek tartottak már egész fiatal koromban is – mondja, amikor rákérdezek, mi vitte rá, hogy rablónak álljon. – Még nem voltam 18, már a francia idegenlégióba készültem. Arról ábrándoztam, hogy SAS-kommandós leszek vagy valami hasonló. Persze tisztában voltam azzal, hogy az életben mindenhez pénz kell. Össze akartam gyűjteni pár tízmilliót, amit ingatlanba fektethetek. Gondoltam, ha elég pénzem lesz egy vállalkozáshoz, abbahagyom a rablást.
Első közös „munkájuk" a XI. kerületi Fehérvári út 88/B alatt lévő postahivatal volt.
– Már szinte a posta ajtajában álltunk, amikor Ambrus elindult az út túloldalán lévő kocsma felé. Rohantam utána, de szem elől tévesztettem – meséli Orbán. – Kérdezem a kocsmárost, nem látott-e itt egy ilyen és ilyen kinézetű fickót. De, mondta, épp ön előtt érkezett, azt hiszem, WC-re ment. Jó pár percet vártam rá, s amikor előkerült, rendelt egy whiskyt.
Ne haragudjak – mondta –, de muszáj könnyítenie magán, és innia is, különben nem megy. Fél. Rendeltem egy kólát én is, aztán félrehúzódtunk.
Orbán állítja: ő beszélte rá a whiskyst, hogy ne igyon a kirabolni tervezett pénzintézet tőszomszédságában. Ha józanul nem megy a rablás, igyon otthon, vagy vegyen egy lapos üveget, és húzza meg akció előtt. Megfogadta a tanácsot. Első közös rablásuk valamivel több, mint ötmillió forintot hozott. Ambrus elosztotta a pénzt, de másnapig Orbán részét is magánál tartotta, majd a lelkére kötötte, ne kezdjen el költekezni.
– Jóval nagyobb zsákmányra számítottam – magyarázza Orbán.
Többször felkeresték a kiszemelt OTP-fiókot. Parókában, hogy utólag se lehessen azonosítani őket. Elkészítették a bank alaprajzát, megbecsülték, hogy mennyi idő alatt érhet oda a rendőrség. A rablás napján más-más útvonalon és járművel érkeztek a tetthelyre. Ambrus párducként átugrott a pult felett és fegyverével fenyegetőzve a pénz átadására kényszerítette az alkalmazottakat. Orbán eközben figyelt. Sakkban tartotta a bennrekedt ügyfeleket és alkalmazottakat, fülelt, nem közelednek-e a szirénázó rendőrautók.
|
Ambrus Attila a szabadulásakor
Balázs Attila / MTVA |
Megállapodásuk szerint egy rablás legfeljebb három percig tarthatott, utána kijöttek, akár volt zsákmány, akár nem volt. – „Idő van!", mondta Orbán, amikor letelt a három perc, és Ambrus már indult is.
Orbán vállalkozásához lassan gyűlt a pénz, sokkal lassabban, mint várta. Volt egyszer egy 25 milliós, azelőtt pedig egy 13,5 milliós rablásuk is, azonban az esetek többségében még a tízmilliót sem érte el a zsákmány.
– Felvetettem, hogy mi lenne, ha egy nap két bankot is megcsinálnánk, a város két távoli pontján.
Míg az elsőnél kutakodnak a zsaruk, simán lecsaphatunk egy másikra, sőt, akár egy harmadikra is. Ez is az én ötletem volt – mondja érezhető indulattal Orbán. Nem titkolja, mérhetetlenül felháborította, hogy a whiskys mindent, amit sikeres volt, a saját ötleteként adott el a nyilvánosság előtt.
Bezzeg a kudarcért mindig másra hárította a felelősséget. Soha nem bocsátja meg Ambrusnak, hogy azt állította, 1999. január 15-én azért tudták elfogni őket a rendőrök, mert „a társa nem mert leugrani a Margit hídnál az alsó rakpartra, majd miután elfogták, nem tartotta a száját, ahogy megbeszélték".
– Ha valaki lebukik, legalább három órán keresztül kussol! Ennyi időnek elégnek kell lennie a másik számára, hogy lelépjen, eltűnjön az országból. Ebben állapodtunk meg – magyarázza Orbán, majd a hivatalos rendőrségi iratokat mutatja, miszerint az ő elfogása után több mint három órával adták ki Ambrus ellen a körözést.
A whiskyst az ártándi határátkelőn fogták el, amikor kilépésre jelentkezett.
– Betartottam, maximálisan betartottam mindent, amiben megállapodtunk – mondja indulatosan Orbán. – Vádaskodás helyett a Párduc elmagyarázhatná, mi a jó fenét csinált több mint három órán keresztül?!
Hazament a kutyájáért, Donért.
Olvastam. Mert szerette. Amikor már bilincsben volt, megkérdezték tőle a határőrök, mi legyen a Donnal, a berni pásztorral, azt mondta, lőjék fejbe. Ennyire szerette a kutyáját. Csak azért vett berni pásztort, mert nekem is az volt. Kettő is.
Készülő könyvében, amelyet várhatóan késő ősszel jelentet meg az Atlantic Press könyvkiadó, és amelyben ígérete szerint leleplezi Ambrus túlzásait és hazugságait, Orbán részletesen leírja az utolsó rablásuk történetét. Szerinte hiba volt 1999. január 15-én próbálkozni a II. kerületi Frankel Leó utcai OTP-nél. Rosszak voltak az előjelek.
Túlságosan jó volt az időjárás, semmi nem akadályozta a rendőrség gyors kiérkezését. Ráadásul ott és akkor először Ambrus megszegte a háromperces szabályt. Orbán többször is rászólt, már majdnem otthagyta, hiába. Az már csak hab a tortán, hogy a bank melletti zöldséges meghallotta a lövéseket, és a 107 helyett egy rendőrhaverjának telefonált, aki épp a közelben portyázott.
– Még így is simán megúszhattuk volna
– állítja Orbán. – Két taxis is várt ránk a közelben, de egymástól távol. Az egyikkel én érkeztem, a másikkal Attila. Jó pénzt kaptak a mit sem sejtő sofőrök, hát vártak. Mindkettőnek ugyanaz a mese lett beadva, hogy egy barátunkért megyünk, így nem okozott meglepetést nekik, hogy az utasuk másodmagával érkezik... Én azt mondtam, tűzzünk át Pestre a Margit hídon, Ambrus a híd alá irányította a kocsit. Kiszálltunk. Gondoltam, innen majd busszal megyünk tovább. Közben leszedtük magunkról a parókát, a maszkot, a felső kabátot (alatta volt egy másik). Ambrus lement a HÉV megállójába, majd sietősen jött vissza és intett, hogy menjek én is. Leugrott a rakpartra. Lenéztem, intett, hogy siessek.
Hát jó.
Épp ugrani készült, de a pisztolya, egy jókora forgótáras mordály az ágyékába vágott. Megtorpant. Megigazította a fegyvert, és újra ugrani készült, de akkor már késő volt.
– Ambrus állításával ellentétben nem a bátorságom hiányzott az ugráshoz – mondja Orbán. – Amikor újra nekilendültem volna, már mögöttem voltak a zsaruk. Üvöltöttek, hogy szétlőnek, ha megmozdulok. Miért nem szólt, hogy itt vannak a zsaruk? Akkor nem bajlódtam volna a pisztollyal.
Utóbb kiderült, a rendőrök csak azért mentek Ambrus után, mert amikor meglátta őket, sarkon fordult, és futva menekült előlük.
Mire kijöttek a HÉV aluljárójából, Ambrus eltűnt. Ekkor azonban meglátták az Orbán kabátja alól kikandikáló pisztolyt.
– Már a börtönben megírtam a könyv nagy részét – magyarázza, hogy miért csak most áll elő a történetével. – A szüleim kértek meg, hogy ne jelentessem meg, amíg bent vagyok. Szabadulásom után pedig azt mondták, nekik ártanék vele.
Ma már senkinek nem árt, kivéve Ambrust és néhány volt bűntársat. Eközben a whiskys egyfajta népi hős képében tetszeleg. Pedig soha nem volt az – véli Orbán.
Egy gyáva rabló volt csupán, aki elitta, eljátszotta a pénzt, amit rabolt, és ha az érdeke úgy kívánta, bárkit elárult.
Orbán Gábor jelenleg szökésben van. A Fővárosi Törvényszék körözteti, mert nem vonult be a csalásért jogerősen kiszabott egy év tíz hónap szabadságvesztést letölteni. Beszélgetésünk során azt mondta: ő volt a whiskys társa, ezért a nyakába varrtak egy balhét, amit nem követett el. A Párduccal közös balhéit elvitte, leülte a nyolc évet, amit kapott. Ártatlanul azonban nem megy vissza a rács mögé.
