'Olyan becsületes képe van'
Amiben semmi szokatlan sincs: Adler Péter a napjait Újlipótváros utcáin tölti, úgyhogy köszönget épp eleget. Nem csak azoknak, akiket névről ismer, de azoknak is, akiket csak látásból. Az ő nevét persze mindenki tudja, hiszen látványosan reklámozza: rá van vésve az egyébként is feltűnő autójára. „Péter bácsi taxija” – hirdeti a felirat a fehér színű elektromos autón. Ilyen járművet általában temetőkben vagy turistaközpontokban lehet látni, a belvárosi utcákon 20-30-cal poroszkáló taxi látványa – érthetően – vonzza a tekintetet.
A kisautó – akkor még Lipócia taxi néven – két éve bukkant fel a Szent István park környékén. Eredetileg egy vállalkozó promóciós kísérletének indult: az újlipótvárosi boltosok hirdetéseivel feldíszített jármű pluszszolgáltatásként ingyenes személyszállítást kínált a városrészben élő nyugdíjasok számára. Persze csak rövid távú utakra: kiugorni a Lehel piacra, a rendelőintézetbe, a Margit-szigetre, az okmányirodába. Amikor egy megbízható, a környéket jól ismerő embert kerestek sofőrnek, többen is Adler Pétert ajánlották.
Pedig csak tíz éve él Újlipótvárosban. „Az emberek valamiért megbíznak bennem. Mindenki azt mondja: magának olyan becsületes képe van! A házban, ahol lakom, szinte az összes lakó rám bízta a lakása pótkulcsát, hogy be lehessen jutni, ha valami baj történne. Az is igaz, hogy nagy dumás vagyok, olyan bohémféle. Mindenkivel el tudok beszélgetni. Érdekel a másik ember.”
Adler Péter igazi belvárosi lélek. Az Almássy tér környékén nőtt fel, de egész életében a Nagykörút környékén lakott. Ifjú éveiről nem szeret beszélni, csak annyit árul el, hogy műszaki értelmiségiként vezető beosztásokban dolgozott, amíg el nem érte őt a betegség, és fiatalon le nem százalékolták. Négy különböző rákbetegséget küzdött le, tizenhat műtéten esett át, jelenleg is cukorbeteg.
A Lipócia taxi nehezen indult be, a környékbeliek sokáig nem hitték el, hogy ingyen utazhatnak vele. Az első hónapokban napi egy-két fuvarja volt a kisautónak, ma már nyolc-tíz kuncsaft veszi igénybe a szolgáltatást. A visszatérő utasok ötven-hatvanan lehetnek, jórészt egyedülálló, nehezen kimozduló, szerény anyagi körülmények között élő nyugdíjasok. Bár viteldíj nincs, borravaló gyanánt szinte mindenki ad 100-200 forintot a pilótának.
Péter bácsi pedig szinte észrevétlenül avanzsált sofőrből szociális munkássá. Azzal kezdődött, amikor az egyik utasa egyszer este tízkor felhívta, hogy beletört a kulcsa a zárba. A késői órán nem akart szakembert hívni, Adler Péteren kívül pedig nem bízott másban. Ő meg átsétált, és félóra alatt megjavította a zárat. A dolognak híre ment, az ingyentaxi idős utasai felbátorodtak. Az elmúlt két évben számos szívességet kértek Péter bácsitól, aki nem emlékszik arra, hogy egyszer is nemet mondott volna. Ma már megszokott, hogy segít a bevásárlásoknál, felviszi a lakásba a csomagokat. Az már kevésbé tartozik a sofőri feladatok közé, hogy csaptelepet cserél, redőnyt javít, bútort szerel, beindítja a gázkazánt, befizeti a csekkeket, eltünteti a beázás nyomait. „Miért ne tenném meg, ha egyszer segíthetek vele? Nem áll semmiből” – magyarázza. Időközben a Lipócia taxiból Péter bácsi taxija lett. A vállalkozó, aki annak idején útjára indította a kisautót, úgy döntött, hogy kiszáll. Adler Péter szívesen folytatná, de ahhoz sofőrből tulajdonossá kellene válnia, márpedig nincs 2,5 millió forintja ahhoz, hogy megvásárolja és tovább működtesse az elektromos autót. Májusig kellene összeszednie a pénzt, az interneten gyűjtés is indult az ingyentaxi megmentésére.
A „lipótvárosi mindenes” az elmúlt két évben alig találkozott negatív visszajelzéssel. Néha előfordul, hogy a taxisok beszólnak neki: miért rontja az üzletüket. Ilyenkor higgadtan reagál, igyekszik elmagyarázni a hőbörgőknek, hogy az ő utasai soha nem ülnének be egy fizetős taxiba. „Még egyszer sem emeltem fel a hangomat, mindenkit sikerült leszerelnem az érveimmel. De minek is idegeskedni? Mindent meg lehet beszélni egymással.”
