– A nyögései. A debreceni születésű bajnok türelmesen elmagyarázza: egy-egy labdamenet során az ellenfél nyögésének hangszíne roppant fontos, olykor még a labdáénál is lényegesebb, mivel sokat elárul a játékos pillanatnyi erőnlétéről.

– Ha nincs rajtam a hallókészülék, akkor ezeket a fontos információkat sajnos nem hallom, ami megnehezíti a dolgomat. Hiszen még az sem mindegy, hogy a labda milyen hangot ad ki, amikor az ellenfelem ütője eltalálja. Az viszont nagyon érdekes, hogy olykor hallókészülékkel sem hallom, milyen hangja van az oldalvonalon elpattanó labdának.

Máthé Gábort a közelmúltban Szófiában megrendezett Deaflympics, azaz Siketlimpia kapcsán faggatom. Ahol a Tatár TC színeiben versenyző sportoló megszerezte élete legfontosabb érmét: az olimpiai aranyat. Kimagasló eredményekben eddig sem szenvedett hiányt: tizennyolc éves kora óta az első osztályban játszik, párosban kétszeres fedett pályás bajnok, nyolc éve az ausztriai Világkupa Versenyen második volt, rá egy évre egyesben és a párosban is győzött az angliai British Deaf Open Championship versenyen.

A magyar rangsorban az épek között a tizenegyedik, ám a hallássérültek világranglistáján éveken át az első helyen szerepelt. Mostani olimpiai aranysikere már igencsak „kinézett” neki, elvégre a 2009-es tajvani Deaflympics játékokon bronzérmet szerzett. A „civil” élete is a teniszhez köti: 2004-ben megszerzett érettségije után edzőtanfolyamot végzett, jelenleg a budapesti Semmelweis Egyetem sportszervező szakos, harmadéves tanulója. Diplomamunkáját nem meglepő módon a teniszről írja: a sportág szervezetét, struktúráját kívánja elemezni. A dolgozat még nincs kész, Gábor fél évet halasztott ugyanis az olimpiára való felkészülés miatt. A nyakába akasztott érem aranysárga színe azt jelzi: megérte.

Arra a szokványos kérdésre, hogy a tenisszel miként került kapcsolatba, a jobbkezes játékos ezt a választ adja: – Végül is a pálya mellett tanultam meg járni. Az apám több mint harminc éve teniszezik, és kezdettől fogva elvitt magával az edzésekre.

A szóban forgó apa Máthé András, aki – fotóművész lévén – Debrecen kulturális életének egyik közismert figurája. Igaz, a legtöbben nem teniszütővel a kezében, hanem a nyakában fényképezőgéppel szokták látni. Gábor fia öt-hat éves korában kezdett teniszezni, és nyolcéves volt, mire végleg eldőlt: remek fizikai adottságai miatt érdemes komolyan űznie ezt a sportot. Hallássérülése nem okozott neki gondot, elvégre készülékkel ugyanúgy hallott, mint bárki más. Eleinte inkább az zavarta, hogy nem tartotta magát „versenyző típusnak” – eddigi sikereinek tükrében ez furcsa megállapítás a részéről.

– Úgy éreztem, hogy nekem a tenisz nem a versenyzésről szól, hanem a játék öröméről – magyarázza –, és szerencsére ma sem „csak” versenyzőként, hanem játékosként megyek ki a pályára. Úgy is mondhatnám, hogy gyerekkoromtól fogva nem teniszeztem, hanem játszottam.

Példaképe Roger Federer, három éve New Yorkban, a US Openen élőben is látta a svájci klasszist. – Elegánsak és szépek a mozdulatai, s persze fejben is nagyon erős tud lenni. Főleg a legnehezebb helyzetekben – mondja a 17 egyéni Grand Slam-győzelmet begyűjtő játékosról.

Gábor határozott nemmel válaszol arra, hogy a siketsége elvesz-e valamit a játék öröméből. A tenisz nagyon látványos sport, és ez a benyomása még erősebb, amikor hallókészülék nélkül játszik. Olyankor csak a látására hagyatkozhat.

Szóba kerül a pénz is, elvégre egy olimpiai aranyérmet az állam súlyos milliókkal jutalmaz. Az ép bajnokok 35 milliós jutalmának 30 százalékára, mintegy tízmillió forint jutalomra számíthat. A kérdést, hogy mire költi majd a pénzt, a „hálónál” rögtön le is csapja.

– Teniszre! Mi másra?