Ha utólag belegondolunk, nemcsak a kétéves Aliz életét mentette meg Siklósi Gábor. Éppen befejezte a műszakot az Országos Mentőszolgálatnál (OMSZ), amikor befutott a segélyhívás: egy kislány haldoklik. Egyetlen szabad mentőautó sem volt. Gábor ekkor – egy kollégájával együtt – felpattant a saját robogójára; a helyszínre siettek, mindenféle orvosi felszerelés nélkül. Újraélesztették Alizt.

Ma már a Mentőrobogó Szolgálat vezetője a 33 éves fiatalember. Két keréken is jó néhány életet megmentett.

Először nem is akar válaszolni, amikor azt kérdezem, miért szeret mentőápoló lenni. Gyanítja, hogy véres és megható történeteket kellene mesélnie, amelyekből kiderül: ő egy hős. Ám nem érzi magát annak.

Meztelen, síró, nyomorult emberekkel találkozik Siklósi Gábor (ahogy mondja, az anyjuk sem látja őket így), és ilyenkor meg kell oldania a helyzetet. Ha segít rajtuk, ez neki is jó. Szüksége van rá az önbecsüléséhez.

Sosem bánta meg, hogy mentőápolónak ment, de néha azért úgy érzi: elég volt. Nem egy-egy megrázó eset miatt. Akkor van elege, amikor a mentőzés elkezd munkává válni. Merthogy szerinte csak az a munka, amikor átveszi és kitakarítja a mentőautót – a többi életforma.

Ez volt az élete az apjának is, aki szintén mentőápolóként kereste a kenyerét, Gábort azonban eltiltotta a szakmától. Bármit, csak ezt ne: rengeteg munka, éjszakázás, alacsony megbecsültség, még alacsonyabb fizetés. Neki viszont egyértelműnek tűnt, hogy mentős lesz. Most már persze a nyugdíjas édesapja is büszke rá.

Legyenek Magyarországon is mentőrobogók – tűzte célul Gábor, miután visszahozta a klinikai halálból a kétéves kislányt. Több mentőszolgálatot is megkeresett, egy évig kilincselt, de mindenütt azt felelték: marhaság, erre nem adnak pénzt. Végül egy gyártócégtől kapták az első robogót, így indult el 2008-ban a Mentőrobogó Szolgálat, amely azóta is egyetlen fillér állami támogatás nélkül működik. Fizetniük a betegeknek sem kell.

Főállású mentőápoló maradt Siklósi Gábor az OMSZ-nél, a mentőrobogóra a szabadidejében ül fel. Hét másik kollégája is csatlakozott hozzá, mindannyian legalább hároméves OMSZ-munkaviszonnyal a hátuk mögött.

Segíteni jó: ezt tapasztalta meg Gábor Haitin, Afganisztánban vagy a Gázai övezetben is. A világ legkülönbözőbb pontjaira a Rescue 24 nemzetközi mentőcsapat tagjaként jutott el. Amikor efféle helyekről hazatér, még azt is értékelni tudja, hogy jön a víz a falból, és kezet moshat. Haitin már tizenhét órával a földrengés után ott állt a negyven fokban, egy sátorban berendezett ambulancián, amely előtt kígyózó sorokban vártak a helyiek. A Gázai övezet egyik kórházában sebesülteket látott el, Afganisztánban újraélesztést oktatott.

Sokkal inkább megviselik a lelki sérülések, mint a fizikaiak. Meghalt egyszer Budán egy motoros, segíteni már nem tudtak neki. Fél óra múlva az apa érkezett a baleset helyszínére, és zokogva-kiabálva ölelte át a fiát. Mentősökként vissza kellett menniük, de hát hogyan tudtak volna segíteni az apán…?

A legjobban azt szereti Gábor, amikor látja a betegek szemében a megkönnyebbülést: megjött a mentő, nem lesz baj. Gyakran egy mozdulattal, egy pillantással mondanak köszönetet, és ez neki éppen elég.

S hogy miért pont a robogó? Ez az egyik leghatékonyabb mentőeszköz, a másik a helikopter. Magától értetődően közli ezt a fiatal mentőápoló, és mintha némi büszkeség is vegyülne a hangjába. A robogó hamarabb odaér, így a mentőautó érkezéséig megkezdhetik az ellátást. Sokszor nincs is szükség egy egész mentőautóra, egyszerűbb és olcsóbb a robogót kiküldeni. A májustól októberig működő Mentőrobogó Szolgálat évente körülbelül hatszáz mentési feladatot végez, az esetek kétharmadánál nem is kell mentőautót hívni.

Csak egyszer hagyta abba a mentőápolói munkát Siklósi Gábor, és – mintegy kikapcsolódásként – fél évig Angliában dolgozott, egy kórház sürgősségi osztályán. Tényleg könnyebbnek találta a feladatot, hiszen a betegeket „házhoz vitték”, ráadásul a mentősök már ellátták őket. Télen ment ki, és alig várta, hogy nyáron hazajöhessen végre robogózni.

Igenis szeretnek segíteni az emberek: ez Gábor meggyőződése. A Mentőrobogó Szolgálat működtetéséhez szükséges évi négymillió forintot szponzoroktól gyűjti össze, ám ez alatt nem nagyvállalatokat kell érteni, hanem kis kft.-ket és magánembereket. A négymillió forintból (ennek nagy része üzemanyagra és munkabérre megy el) egy robogóval végzik a mentést, egy másik tartalékban van. Használhatnának persze két robogót is, de minden évben nyolcmilliót összeszedni már jóval nehezebb lenne.

Ne a pénzről szóljon az élet, Siklósi Gábor csupán ennyit szeretne. Miután beszélgetünk, egy mentőautón indul útnak az ausztriai Grazba (egyik kollégája is elkíséri), hogy hazahozzon egy autóbalesetet szenvedett magyar nőt. Combcsonttörés miatt műtötték, és csak fekve lehet szállítani. A benzinköltség 75 ezer forint, egy profitorientált mentőszolgálat azonban körülbelül kétszázezer forintot kérne a hazahozatalért.

– Akkor ti csak 75 ezret kértek? – kérdezem.

– Dehogyis, a betegnek semmit sem kell fizetnie – néz rám értetlenül. A benzinre a Facebookon gyűjtötte össze a pénzt, ismerősök is segítettek. Gábor szerint, aki megsérül, amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van, kár lenne ezt éreztetni vele. Aztán csak annyit mond: – Nekünk mentenünk kell.

A mentésnél többről is szó van időnként. Gábor Haitin másfél éves kisfiút szeretett volna örökbe fogadni, akinek meghaltak a szülei, még a nevét sem lehetett tudni. A terv végül a haiti hatóságok ellenállásán bukott meg. Megkövetelték például, hogy a gyereknek legyen papírja arról, hogy árva.

Saját gyermeke még nincs, egyelőre nem is tartja alkalmasnak magát az apaságra. Jön-megy, állandóan pörög. Abbahagyni már csak azért sem akarja a mentőrobogózást, mert fél, hogy akkor megcsinálja valaki más – csak már nem négy-, hanem huszonötmillió forintért.

Reális értékítélet: a mentőápoló ezt tartja a legnagyobb ajándéknak, amelyet a munkájától kapott. Annyi veszélybe került életet látott, hogy megtanulta, mi fontos, és mi nem. Időként eszébe jut Aliz. Nem tudja, mi van vele, de nem is ez a lényeg: segítettek egymásnak.

Névjegy

SIKLÓSI GÁBOR 1980-ban született Szegeden, ahol tizenhét éves koráig élt. Az egészségügyi szakközépiskolát Budapesten fejezte be, itt kezdett mentőápolóként dolgozni az Országos Mentőszolgálatnál. Az érettségi után kétéves aneszteziológus–intenzív terápiás képzésen is részt vett.

2008-ban alapította a Mentőrobogó Szolgálatot, ahol ma már – vele együtt – nyolcan dolgoznak, egyetlen fillér állami támogatás nélkül. Tagja a Rescue 24 nemzetközi mentőcsapatnak is.

Az idén Bissau-Guinea jószolgálati nagykövete lett, a világ egyik legszegényebb országának adományokat gyűjt.