– Tovább akartam küldeni a könyvtáros apámnak – mondja nevetve az ifjú tudós, aki hazalátogatva élvezheti, hogy a család mennyire örül a sikerének. Szintén könyvtáros édesanyja nem élhette meg, hogy lányát doktorrá avatják. Évekkel ezelőtt ő volt az, aki az ELTE-n németet, esztétikát és jogot tanult gyermekét nagybetegen arra biztatta, vegye nyakába a világot. Sonnevend Júlia édesanyja halála után ment a Yale Egyetemre, ahol Master’s képzésen vett részt. A Columbián, New Yorkban pedig PhD-jét készítette, a média rejtelmeibe ásta magát. Ősztől a Detroithoz közeli Ann Arborbe költözik. A Michigani Egyetemen, a világ talán tíz legjobb médiatanszékének egyikén lesz oktató.

De hogyan lesz valaki a Michigani Egyetem tanára? Az előzmények ugyanazok, mint a világ bármely elit egyetemén, meghirdetik az állást, az aspiránsok beadják pályázataikat, elküldik a megfelelő címre a publikációs listát. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Sonnevend Júlia több szűrőn átjutva érkezett el az utolsó fázisba, amikor már csak hárman maradtak talpon – több száz jelentkező közül. – Reggel nyolctól este nyolcig tartó, egész napos „vizsgán” vett részt. A verseny tiszta, s számít ugyan, hogy az ember milyen egyetemről érkezett, kivel dolgozott az előző évek során, s különösen sokat számít Amerikában, hogy mit hol hogyan publikált. Mégis ezen az utolsó napon, a személyes találkozás során dől el a „verseny”, ami nekem hatalmas élmény volt.

Arra, hogy a médiakutatónak van-e szakterülete, könnyű válaszolni, még akkor is, ha a modern médiának számos ága-boga van. Sonnevend Júlia a kevésbé racionális és a nehezen körülhatárolható kérdésekkel szeret foglalkozni. Számos publikációjában a vizuális kultúra világát veszi górcső alá, s arra keresi a választ, hogyan lehet elmondani, továbbadni a médiában a globális történeteket. Disszertációtémáját úgy „találta meg”, hogy az unokahúgával Berlinben járt a Legolandban, ahol a szervezők legófigurákkal mutatták be a gyerekeknek a berlini fal ledöntését. Doktori dolgozatának fontos eleme lett ez a motívum. Hogyan lehet elmondani egy alig átlátható lokális történeti eseményt? Méghozzá úgy, hogy az a kevésbé tájékozott nemzetközi közönségnek is szóljon. Hogyan utaznak a híresemények időn, téren és médián keresztül? Ez volt különben doktorijának alcíme, amelyet a közeljövőben a jeruzsálemi Héber Egyetemen fog kiegészíteni, hogy könyv formájában is megjelenjen. Izraelben kilenc hónap áll a rendelkezésére, utána irány vissza Ann Arborbe, ahol többek között a Globális média című stúdiumot vezeti.

– Médiaesemények, médiaperformance-ok, ikonok és szimbólumok globális kontextusban, ez érdekel – mondja Sonnevend Júlia. – Pár éve elkezdtem azzal a magyarok számára is szokatlan esettel foglalkozni, amikor 2006-ban, a zavargások idején elkötöttek Pesten egy tankot. Ez a jelenet valami meghatározhatatlan és bonyolult módon képviselte ’56 populáris emlékezetét. Kíváncsian kerestem az eset leírásának, elmagyarázásának módjait a lapokban, a tévében és a rádióban.

Ezt tartja szépnek a médiatudományban. Van benne játéklehetőség. Mivel viszonylag fiatal tudományterületről van szó, ezért valóban formálható. Amerikában viszont a tervezhetőséget és a kiszámíthatóságot kedveli. Pontosan lehet tudni, ha tesz egy lépést, várhatóan mi lesz a következő. A vonzalom másik okát úgy fogalmazza meg, hogy sokkal nagyobb térbe került intellektuálisan.

– Arra persze nem számítottam, hogy ennyire beleszeretek a nemzetközi akadémiai életbe. A legrokonszenvesebb a Columbia Egyetem világra való nyitottsága volt. Jöttünk Indonéziából, Kínából, Törökországból, Magyarországról, s bekerültünk arra a helyre, ahol semmi más nem számít, csak a gondolat és az eredeti ötlet. Tetszik, hogy nincsenek a dolgok eleve eldöntve. Itthon sokan úgy gondolják, hogy az embernek bizonyos életszakaszban illik tanulnia, diplomáznia, nyelvet tanulnia, házasodnia. A Columbián senki sem lepődött meg azon, hogy egy kolléga a negyvenen is túl el tudta kezdeni az akadémiai pályát. Ötven fölött is lehet tudományos karriert kezdeni. Miért ne?

Figyel arra, hogy amerikai ismerősei mit tudnak s gondolnak Magyarországról, de nem viszi túlzásba. Úgy tapasztalja, 1989 pozitív emléke erősen jelen van a magyarságról alkotott képben. Amerikában is kíváncsiak arra, mit tesz, s mire készül a rendszerváltás után született generáció. Ezzel együtt úgy látja, a magyar sztorik „nem ütnek akkorát, mint azt Magyarországon gondolják”.

Legfőbb gondja itthon, hogy eltűntek az orientációs pontok. Nem tudja eldönteni, milyen forrásnak higgyen. Kevés az újságokban az olyan elemzés, ami a térséggel foglalkozik, és kínos, mennyire eltűnt az összehasonlító cikk. Pedig ami most itt van, talán könnyebben megérthető lenne, ha tudnánk, hogy mi történt Lengyelországban vagy Romániában az elmúlt időszakban. Erről ezt mondja: – Nem tudom Magyarországot egy percig sem a regionális és globális folyamatokon kívül látni, ezektől semmilyen ország sem tud elzárkózni.

Budán, a Gellért téren nőtt föl, de az otthon már Amerikában van. 2006 óta tanul és él a tengerentúlon, és amikor rövid időre hazalátogat, élvezi az ismerős hangulatokat, a túrós palacsintát, a romkocsmázást, az irodalmi felolvasóesteket és azt a kulturális megmártózást, amellyel a hazatérő magyarok általában meg szokták lepni magukat.

Fontos gyermekkori élmény, hogy két idősebb fiútestvér mellett nőtt föl, kemény kiképzést kapott, matchboxok és playmobilvárak közt töltötte gyermekkorát, focizni is ment, ha hívták. – Ehhez képest az akadémiai élet sok újdonságot nem hozott – mondja tréfásan. – Sok nő számára gond, amikor férfiak közt kell boldogulni. Nekem ez a bátyáimnak köszönhetően soha nem jelentett akadályt.

Világra való nyitottságát a neveltetésén kívül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak köszönheti. Nem úgy kell elképzelni, hogy már elsőtől médiatudós szeretett volna lenni. Ma is emlékszik arra a padlószőnyegre, amelyen hasalni és gondolkodni lehetett a gimiben. Azt sem érezte, hogy a versenyistálló falát kellene rugdosnia. Ábrándozott, hasalt a szőnyegen, színjátszókörözött, utazott. Könyvtáros szülei miatt gyakran megfordult a Széchényi könyvtárban, szinte ott nőtt fel. Mindez a rendszerváltás hallatlanul izgalmas időszakában történt.

Lehet, hogy innen ered a képek, a mozgalmas események és a szlogenek iránti fogékonysága. Mint mondja, egy-egy tüntetés részletei mindig megfogták. A szűk, egy dologra korlátozott specializációt viszont nem kedveli. Mindig az össze nem illő gondolatok, tudományterületek és intézmények közt kereste a kapcsolatot. Élete másik fontos eleme a szabadság. Amint egy zárt rendszert kezd látni, úgy érzi, megfullad. Ugyanilyen megfontolásból elutasítja a „magyar származású diák” szerepét. Esze ágában sincs, hogy az a tipikus nemzetközi magyar legyen, aki „tolmácsol”. Azt mondja, ő nem magyarnak jött Amerikába, hanem egyenrangú kutatónak.

Névjegy

SONNEVEND JÚLIA 1979-ben született Budapesten. A Fasori Gimnáziumban, majd az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanult. Az ELTE-n szerzett diplomát német, esztétika és jog szakon. Legfontosabb magyarországi mentora György Péter.

2007-ben szerzett diplomát a Yale Law Schoolon, 2013-ban a Columbia Egyetem média szakán doktorált. Augusztustól a Michigani Egyetem kommunikációtudomány szakán oktat. Idén Jeruzsálemben fog kutatni: a Héber Egyetem kommunikáció szakán és a nemzetközi béke elősegítésén dolgozó Truman Research Institute-ban.