Amikor először csodálkozik rá szülő vagy tanár egy afféle istenáldotta tehetségre, az ihletett pillanat. Így lehetett Komáromi-Nagy Márton (képünkön) esetében is, akit már óvodás korában sem lehetett elvonszolni a pianínó mellől. Amíg mások autókáztak vagy vonatosat játszottak, addig ő klimpírozott, s ha maradt még egy kis ideje, festett és rajzolt. Aztán bekerült az egri pásztorvölgyi iskolába, majd a második évben önállóan jelentkezett szolfézsre. Ötvösművész édesanyja ezen igencsak meglepődött, hisz kisfia addig szinte mindenben az ő segítségét kérte, egyedül nem döntött semmiben.

Lajos Katalin zongoratanárnak már a szolfézsoktató szólt: van itt egy nagyon tehetséges gyerek, meg kéne neki is hallgatnia.

Alig érte el a lába a pedált, de már az első időkben kiderült, hogy ügyesebb az átlagnál, és gyorsabban halad. – Amikor az első év végén a kezébe nyomtam egy hatkeresztes Fisz-dúros darabot és azt rögtön leblattolta, azt mondtam magamban: „ajjaj, itt valami komoly dologgal állunk szemben” – meséli a tanárnő, aki ezután mondta meg Marci édesanyjának, hogy szerinte extrém képességei vannak a gyereknek. Zeneiskolában elsős volt, amikor először vett részt zongoraversenyen. Az egri kistérségi megmérettetésen mindjárt az első helyen végzett, a IV. Farkas Ferenc Zongoraversenyről pedig ugyanebben az évben egy második helyezéssel térhetett vissza. A sikersorozat azóta is töretlen: tavaly – Gál Katalinnal együtt – harmadikok lettek az Országos Négykezes és Kétzongorás Versenyen. Ugyanebben az évben a Farkas Ferenc Zongoraversenyt nyerte meg korcsoportjában, olyan frenetikus játékkal, hogy visszatapsolták, majd az idei év márciusában Nyíregyházán a Sára Jenő emlékének szentelt Országos Zongoraversenyen első helyezett lett.

Marci szerencsésnek tartja magát, hisz amint leül a zongorához, minden vizsgadrukk elszáll belőle, s át tudja adni magát a zenének. Azt mondja, fontos az időzítés, úgy kell elkezdenie megtanulni egy darabot, hogy az előadásig már az ujjaiban legyen az egész kotta, s szinte „kiáradjon” belőle a muzsika, ám arra is vigyáznia kell, hogy ne tanulja „túl”, mert akkor rutinszerűvé válna a játéka.

Őstehetség – így jellemzi a tizenhárom éves egri fiút a zongoratanára, aki mindjárt azt is hozzáteszi, hogy amit Marci tud, azt nem ő tanította, legfeljebb segít neki formába önteni azt. Ha külső személő látná, hogyan gyakorolnak, talán maga is meglepődne. Lajos Kata azt mondja, a gyerek közvetítésével felcsendülő dallamokat maga is átérzi és átéli, olyannyira, hogy egy-egy alkalommal táncra perdül tőle, máskor énekel vagy fuvolázik. Nem törődnek a konvenciókkal, s nem hagyják magukat befolyásolni sem. Jó példa erre, hogy a legutóbbi Farkas Ferenc Zongoraversenyen, ahol két zongora közül lehetett választani, az ő voksuk a tompább hangzású, kevésbé közkedveltre esett. A miértre egyszerű a magyarázat: azt mondták, Marci itt érezte jól magát, s az ő finomabb előadásmódjához jobban is passzolt egy bársonyosabban megszólaló hangszer.