Hat nyáron át járt vissza a művésztelepre a Kazincbarcikán született lány, s olyan mesterektől tanulhatott, mint Gubis Mihály, a Kossuth-díjas Aknay János vagy az 1980-as évekbeli A. E. Bizottságban zenélő-alkotó, Munkácsy-díjas ef Zámbó István és feLugossy László. A neves tanárok szabad kezet adtak Diának az alkotói munkában, de óvatosan terelgették, hogy meglelje saját képi világát. Furcsa, olykor groteszk lények lepték el a lány festményeit, és hamar egyértelművé vált: Dia a művészi pályát választja.

Gyermekként is jobbára kifestőkönyvek és színes ceruzák társaságában lehetett látni, ezért szülei művészeti iskolába íratták. Miskolcra már keramikus szakra jelentkezett, ahol a kötelező feladatok mellett kavicsasszonyokat készített. – A szobrom úgy nézett ki, mintha a folyó sodrása formálta volna. Ember nagyságúra terveztem, így a mályi téglagyárban kellett kiégetni, mert nem fért el az otthoni kemencénkben – meséli.

Még a főiskolán is szobrásznak készült, de hamar rájött, hogy nem szeret kemény anyaggal dolgozni. Alkotásai ezért is készültek habkőből, Buddha-szobrát már hungarocellből faragta ki. – Amikor csiszológépet kellett a kezembe venni, elment a kedvem az egésztől – mondja Diána, akit a durva szerszámok helyett a festőecset és a vászon inkább vonzott.

A diploma után Szentendrére költözött, ahol jó barátok lettek a már művésztáborban megismert ef Zámbóval. A város festői környezete, a macskaköves út és a tarka épületek inspirálóan hatottak a lányra. Dia azonban nem tájképeket festett, hanem az álmok és a tudatalatti világát „térképezte fel” műveiben. Halfejű nőt, emberszemű bálnát, felhőn utazó szarvasokat és összeolvadó szerelmeseket álmodott vászonra.

A különös figurák mellett egy félbevágott alma is gyakran szerepel a képein. – Az almával a Bibliából ismert teremtéstörténetre utalok. Nálam mégsem az eredendő bűnt, hanem magát a teremtést szimbolizálja – magyarázza. A képein is egy boldogabb, optimistább világ után vágyakozik. A pénzhajhász jelent viszont határozottan elítéli. Dominancia elv című képén meztelen emberalakok másznak és taposnak egymás hátán, míg a Beszippant a média festményen tévéfejű alakok kötöznek le egy szarvast.

A jól felismerhető szimbólumok mellett persze vannak kevésbé egyértelműek is, melyek Dia személyes élményeihez kötődnek. Földönkívüli figuráját, melynek fejéből antennák állnak ki, nem egy tudományos-fantasztikus film szereplőjéről, hanem egy közeli ismerőséről, a szentendrei képzőművész Csató Mátéról mintázta. – Egyszer Máté mindkét füle mögé egy-egy szál cigarettát rakott. Amikor lefényképeztem, az ellenfény miatt úgy tűnt, mintha egy ufó lenne – meséli. A bikát, mely szarvai közt napot hord, Dia cukorbetegsége ihlette. Az inzulinos patronra nyomtatott márkajelzést rajzolta meg, ez számára az erőt és a kitartást jelképezte.

Legújabban Dia mások képeire festi rá szürreális figuráit, pontosabban műátalakítást végez. Persze esze ágában sincs egy-egy híres festő művébe belenyúlni, helyette inkább giccses reprodukciókat és festményeket vásárol, majd azokba „helyezi bele” a motívumait. – Azért szeretek giccsképeket átalakítani, mert nincs bennük jelentéstartalom. Üres képeket választok, amelyeket jelentéssel töltök meg – válaszolja. Zöld(be)hatolás című képén egy rikító zöld színben pompázó mezőre festett rá űrből jött ufóbaglyokat, fák közül kandikáló bálnát és egy szarvason lovagló, tévéfejű embert.

A lények otthonosan mozogtak új környezetükben.

VéDia – ahogy önmagát látja