Az a sok-sok elismerés, amit az elmúlt években éppen a labdarúgással kapcsolatos tevékenysége miatt zsebelhetett be, szintén azt jelzi: a játék iránti elkötelezettsége nem tekinthető átlagosnak. A minap például Pro Bono-díjat vehetett át az a szervezet, amely felkarolta Pindák László focicsapatát, a józsefvárosi International serdülőit, vagy ahogy a játékosok hívják magukat: a „Orczy-kerti farkasokat”. A Pro Bonót azok a társadalmi szervezetek kaphatják, amelyek hosszú távon fenntartható, szolidaritást elősegítő programokat valósítanak meg.

Az International – és a működését segítő Ezüst Delfin Alapítvány – éppen ilyesmivel foglalkozik. Az egyesületet egyébként Magyarországon élő külföldiek alapították, ám hogy elindulhassanak a Budapest-bajnokságban, utánpótláscsapatra is szükségük volt: ők lettek Pindák László farkasai. A csapat tagjai a „nyolcadik kerületi gettóból” jönnek, háromnegyedük cigány származású, halmozottan hátrányos helyzetűek, a családi hátterük meglehetősen zűrös.

Bár a kispesti születésű Pindák Lászlónak az a jelmondata, hogy „kell egy csapat!”, sőt, előszeretettel hasonlítja magát a filmbeli Minarik Edéhez, a közösségépítés példáját mégsem a filmvászonról leste el. – A nagynéném férje, Miszár János, aki művezető volt a kispesti fésűgyárban, még a húszas években alapította a Valéria FC-t azzal a céllal, hogy focicsapatot szervezzen a Mária Valéria-telepi szegény srácoknak – meséli. – A fiúknak egyetlen garnitúra szerelés jutott, amit a meccsek után a nagynéném mosott ki. Azt, hogy az elesetteket fel kell karolni, valószínűleg genetikusan belém kódolták.

Pindák László kedvenc tétele szerint Kispesten eddig három nagy focista született: Bozsik, Puskás és Pindák. Pontosabban, ha a betűrend szerint soroljuk, akkor inkább Bozsik, Pindák és Puskás.

Bár viccről van szó, Pindák úr azt azért nagyon is komolyan gondolja, hogy nem született átlagembernek. Csak éppen a tehetsége nem a focitudásban mutatkozott meg. – A hatvanas évek elején mi más is lehetett volna a kitörés a szegénységből, mint a sport? Ráadásul a tánctudáson kívül azzal tudtál a legjobban csajozni, ha focista voltál. Én is ezért kezdtem el lejárni edzésre. Soha nem tartoztam a kiugró tehetségek közé, viszont átlagon felüli volt a szorgalmam és a kitartásom. Annyira nem voltam jó, hogy meg tudjak élni a fociból, de az elmúlt ötven évben nem szakadtam el a sportágtól. Főként másod- és harmadosztályú csapatoknál játszottam.

Pindák László egy percig sem volt sportállásban (ez volt a szocializmus bújtatott profijainak státusza), viszont minden munkahelyén munkaidő-kedvezményt kapott. A legtöbb helyen asztalosként alkalmazták, ez volt a szakmája. Saját bevallása szerint azonban nem egy kétkezi ember, utólag már nagyon sajnálja, hogy felnőtt fejjel csak az érettségit vállalta be, de a diplomáért már nem szállt harcba. – Így aztán örök álom maradt a sportújságírói karrier, pedig kamaszként erről ábrándoztam – mondja. – Órákig el tudtam játszani azzal, hogy meccset közvetítek Szepesi Gyuri bácsi stílusában.

A hetvenes évek elején aztán váratlanul megtalálta a neki való munkahelyet. Focistaként került a tűzoltósághoz: 1972-ben leigazolta őt a harmadosztályban szereplő Tűzoltó Dózsa, akkor egyúttal belépett a testületbe is. – Ez volt az én közegem: a munkatársak valójában bajtársak voltak, ráadásul azért kaptam a fizetésem, hogy bajba jutott embereknek segíthessek. Soha nem állt tőlem távol a svihákság, de itt megtanultam betartani a szabályokat.

Még a KISZ-es időkben társadalmi munkában elvállalta a IX. kerület sportszervezői feladatait, ez akkoriban több mint száz vállalat szabadidős tevékenységének felügyeletét jelentette. A tűzoltóságnál is kezébe vette a dolgokat: gyereknapot, Mikulás-bulit, kirándulást szervezett. A focitól nem tudott elszakadni. Az aktív labdarúgástól a negyvenes évei közepén ugyan elköszönt, viszont utánpótláscsapatoknál edzősködött, belobbizta magát az újságíró-válogatottba, sportrendezvényeket, focitornákat szervezett.

– Mindig is egy örökmozgó, nyughatatlan, nagy dumás voltam, és már az is maradok – mondja. – Imádtam tűzoltó lenni, súlyos csapásként éltem meg, hogy egy betegség miatt fiatalon nyugdíjba kellett vonulnom.

A nyugdíjaslét mindenesetre folyamatos munkával telik. Az elmúlt hónapokban új feladatként az ágyhoz kötött betegségben szenvedő feleségének ápolása is a nyakába szakadt. Ennek ellenére az Orczy-kerti farkasok egyetlen edzését sem hagyná ki, edzésterveken dolgozik, edzéseket vezet, meccsekre viszi a fiait, szponzorok után kajtat. A csapatai jelenleg a fővárosi bajnokság U11-es és U13-as korosztályában szerepelnek.

Pindák László már nem tudja pontosan felidézni, hogyan is lett a roma fiatalok mentora. Valahogy úgy kezdődött, hogy az egyik józsefvárosi iskola felkérte a sulicsapat menedzselésére. Ebből nőtte ki magát a kerületi gárda. A tréner egyébként soha nem hirdet focista toborzó akciót. Nincs rá szüksége. Folyamatosan járja a józsefvárosi utcákat, tereket, iskolaudvarokat, és egyszerűen leszólítja a kinézetre ügyesnek látszó roma gyerekeket. Mivel mindenki ismeri a kerületben, nem kell attól tartania, hogy pedofilnak néznék. Sokan azt hiszik, hogy a háttérben valami zsíros üzlet állhat, de az Orczy-kerti farkasok felkarolásáért egyetlen fillért sem kap. Ahogy abból sem folyik be pénz, ha a játékosok közül valakit leigazol egy profi csapat.

– Hogy miért csinálom? Engem erre neveltek. Pontosabban azt láttam magam körül a családban meg Kispesten a munkások között is, hogy szolgálni kell valamilyen közösséget. Ez az élet értelme. Legalábbis az én életem erről szólt. Az más kérdés, hogy ezek a közösségek általában a focihoz kapcsolódtak.

Pindák úr táskájában mindig ott lapulnak az International játékosainak igazolásai. Előveszi a roma gyerekek fényképét, mindegyikükről egy-egy „novellát” rögtönöz: – Ő nagy tehetség, de sok vele a gond. A szülei elváltak, nem foglalkozik vele senki. Ő meg egy Messi-szintű zseni, csak éppen zabolázhatatlan. Nem bírja a korlátokat. Volt már a Fradiban is, de nem tudták megfegyelmezni. Ez a tiszta szemű srác meg zokszó nélkül végigcsinálja az összes gyakorlatot, jóval nagyobb szorgalom szorult bele, mint ügyesség.

Nem véletlen, hogy minden egyes focistájának ismeri a családi hátterét. Rendszeresen eljár az iskolákba, érdeklődik a tanároknál a fiúk tanulmányi eredményéről. Ha gond van, leül velük átbeszélni a problémákat, meglátogatja a családokat.

A csapatban nagy a lemorzsolódás. Öt év alatt több száz gyerek fordult meg a farkasoknál. A legtöbben egyszerűen kinőttek az adott korosztályból, a nagy csapatokhoz pedig csak kevesen juthattak be.

– Nem profi futballistákat nevelek – szögezi le. – Amíg a kezem alatt játszanak a kölykök, úgy tekintenek rám, mint az apjukra. Olyan srácokkal dolgozom, akik a foci nélkül nagy valószínűséggel elkallódnának. Sokan közülük így is. De ha csak egyetlen szegény sorsú roma gyereket is elindítok a tanulás és a munka irányába, már megérte.

Névjegy

PINDÁK LÁSZLÓ 1947-ben született egy kispesti munkáscsaládban. Asztalosnak tanult, felnőtt fejjel érettségizett le. A Kispestben kezdett el focizni, később évtizedekig alsóbb osztályú csapatokban futballozott. 1972-től tűzoltóként dolgozott Budapesten, ám egy súlyos betegség miatt 1995-ben nyugdíjba vonult. Öt éve a józsefvárosi International, a szegény sorsú roma gyerekek focicsapatának edzője. Fodrász feleségével két gyermeket neveltek fel: Lászlóból sokszoros magyar válogatott jégkorongozó, Hajnalkából röplabdázó lett.