Sok betegtársa meghalt, a legtöbbjük tizenévesen. Lénárd Péter jó néhány temetésre elment, de aztán inkább kihagyta őket. Rossz érzéssel töltötték el. Ma már megérti tüdőtranszplantált barátját, aki hallani sem akar a többi átültetettről; nem akarja tudni, hogy mi történhet.

Nagypapa azért nem lesz – közölte Péterrel egy orvos a tüdőátültetés előtt. S valóban, az új tüdeje sem tart örökké: nyolc év elteltével Péter egyik légzésfunkciója már csak ötvenszázalékos. Volt, hogy eltöprengett azon, meddig is fog élni, aztán úgy döntött, teljesen felesleges ezen rágódni.

Az új tüdőt 2003-ban kapta, az átültetést Ausztriában végezték (Magyarországon egyelőre nincs tüdőtranszplantáció). Életet mentettek vele: Péter cisztás fibrózissal született. A tüdőt megtámadó betegség, amelyet egy hibás gén okoz, gyógyíthatatlan. Egyéves koráig huszonöt tüdőgyulladása volt, az átültetésig száznál is több. Lassan „elfogyott” a tüdeje, a légzésfunkciója a végén tizenkilenc százalékosra csökkent.

Ám hamarosan a veséjével kezdődtek a bajok, és 2007-ben elkerülhetetlenné vált a dialízis. Most hetente háromszor jár ilyen kezelésre: négy és fél óráig tart, amíg egy készüléken átengedve megtisztítják a vérét. „Összesen ennyit ihatok naponta” – mutatja felém a félliteres üdítős poharat. Ezt a legnehezebb megállnia, mert imádja a sós ételeket, de ha túllépi a fél litert, a szervezete bosszulja meg.

Egyik betegség hozta maga után a másikat. A tüdőátültetés előtt rengeteg antibiotikumot és szteroidot kapott, azóta pedig kilökődésgátló gyógyszereket kell szednie – ezek tették tönkre a veséjét. Egyszer majdnem három évig volt várólistán a veseátültetéshez, ám közben gombás fertőzés alakult ki a tüdejében, amelyet meg kellett műteni: kivágtak egy darabot a bal felső lebenyből. Így levették a várólistáról, de ha fél évig tünetmentes, visszakerülhet oda, talán éppen a napokban. Utána megint bármikor csönghet a telefon.

Édesanyja Péter születése után abbahagyta a munkát, és betegápolási segélylyel otthon maradt: minden idejét a fia ápolásával töltötte (előtte a MÁV-nál volt pénztáros). Aztán ő maga is megbetegedett, megműtötték a gerincét, és leszázalékolták. Később leszázalékolás várt Péter villanyszerelő édesapjára is, rendkívül magas vérnyomása miatt.

Annyit hiányzott a betegségek miatt Lénárd Péter, hogy a középiskolában megszüntették a tanulói jogviszonyát. Olyan sok hiányzása összegyűlt, hogy még azt sem engedték, hogy a tanév végén minden tárgyból levizsgázzon. Később a szülőfalujában, Nagymaroson próbált kisebb munkákat elvállalni, például pizzafutárkodni, de az élet mindig közbeszólt: újra és újra megbetegedett, kórházba került. Százszázalékos rokkantnak számít tizenhét éves kora óta. A hivatalos papírokon ez áll: nem rehabilitálható.

Nemcsak az életminősége javul, de több szabadideje is lesz, ha új vesét kap. Többé nem kell dialízisre járnia, és várhatóan jobban is érzi majd magát. Ettől persze alapbetegsége, a cisztás fibrózis nem múlik el – és Péter sem azt nem tudja, meddig tart ki a szervezetébe ültetett tüdő, sem azt, mikor lökődik ki az új veséje, ha megkapja végre. Azt hallotta, hogy ő lesz a második Magyarországon, aki tüdő- és veseátültetésen is átesett.

Mégsem csügged szinte soha, igyekszik a dolgok derűs oldalát megtalálni. Ha szomorkodik, akkor is inkább egyedül teszi. Csak akkor tört el a mécses, amikor ki kellett vágni egy darabot a tüdejéből, és éppen tolták be a műtőbe. Félt az operációtól. Mintha megérezte volna, hogy valami gond lesz: másnap újra a műtőasztalon feküdt, mert bevérzett a mellkasa. Igaz, addig meg azt hitte, hogy daganat van a tüdejében, mivel a CT-felvételen foltot találtak.

„Nem tudod elképzelni, mennyire félek az orvosoktól, pedig volt már egy pár műtétem. Úristen, reszketek!” – vallja be Péter. De azért hálás is az orvosainak, akiknek a túlélését köszönheti.

Tüdőtranszplantált társaival is találkozik, amikor kontrollra jár. És ilyenkor mindig rádöbben, hogy vannak nála rosszabb helyzetben lévők. Nem híve az önmarcangolásnak, és a családját sem szívesen terheli. Bár beismeri, hogy ha problémája támad, elsőként az édesanyját hívja fel. „Nagyon anyás vagyok” – mondja Péter kisfiús mosollyal. Az viszont zavarba hozza, ha akár az anyját, akár az apját aggódni, sírni látja.

Dolgozni már csak azért is szeretne, hogy ne szoruljon mások támogatására – és fizetnie kell az autója törlesztőrészleteit is. Tudja, hogy a kocsit sokan luxusnak tekintik, de ő leginkább orvoshoz jár vele. S fél tömegközlekedéssel utazni, főként télen, mert a gyógyszerek által legyengített immunrendszere nem védi meg a fertőzésektől. Normálisan öltözködni, néha beülni egy kávézóba: vágyai nem törnek ki a hétköznapok kereteiből.

Terveket is sző. Eljegyezni a barátnőjét: íme az egyik legfontosabb. Több mint két éve együtt élnek, és a szülei mellett most már a barátnője is aggódik érte. Időnként végigvirrasztja az éjszakát, annyira fél, hogy történik vele valami. S amikor Péter azt kérdezi, mit eszik benne, és miért ne találna magának egy egészséges pasit, a barátnője rettenetesen lehordja őt. Két gyereket is szeretne a 31 éves fiatalember. Egy fiút, egy lányt – vágja rá határozottan. Harminc szem gyógyszert szed naponta, de ma már nem jön zavarba, ha megbámulják, amikor előveszi a gyógyszeres dobozát. Különben is, nem látni rajta, hogy beteg. „Ugye te sem látsz semmit, azon kívül, hogy vékony vagyok?” –szegezi nekem a kérdést. Némi hiúság is belészorult: mindig hosszú ujjas pólót vagy inget hord, hogy elfedje a dialízistől megdagadt ereket a karján.

Feszélyezte az is, amikor a nagymarosiak gyűjtést rendeztek, hogy az édesanyja ott tudjon lenni mellette az ausztriai tüdőátültetést követő, háromhetes utókezelés alatt. Mint mondja, hétköznapi, vagány vidéki gyerekként ismerték őt a helyiek. És egyszer csak a beteg Lénárd Péterért rendeztek misét.

A „nyugdíjasélet” zavarja a legjobban. Szeret házimunkát végezni, de ezt nem érzi életcélnak. Megérti ugyanakkor, ha nem akarják felvenni dolgozni, hiszen akármikor ágynak eshet.

Fogalma sincs, mit hoz a holnap. De jókedvűen áll elébe.