Tizenöt-húsz másodpercig áll a stégen, ráhangolódik a fürdésre, aztán fejest ugrik a jeges Dunába. Hazaúszik, és ezzel nagyjából tíz percet tölt a vízben. Amelyet sosem érez hidegnek.

Még otthon levetkőzik Jakus Mihály egy szál fürdőnadrágra, és a hóban is mezítláb, elslattyog a nagymarosi révig. „Ez a legnehezebb rész” – mondja. „Mert hideg van?” – kérdezem. „Nem. Mert hülyének néznek” – feleli nevetve. A szembejövők általában lesütik a szemüket, zavarba jönnek. A helyiek mostanra megszokták a hóbortját, és Mihályt csak rozmárnak nevezik, a kirándulók viszont őrültnek tartják. A felesége sem tudta rábeszélni, hogy legalább fürdőköpenyt vegyen.

Nem vizezi be magát a fejesugrás előtt. Még az egyfokos vízben sem kapott soha görcsöt. Sebész ismerőse figyelmeztette: egy-két év múltán olyan ízületi problémái lesznek, hogy belegebed. Jó, ha gondjai adódnak, majd abbahagyja – nyugtatta meg Mihály. „Nézze meg, simák a kezeim, az égvilágon semmi bajom” – nyújtja felém a kézfejét. S hogy egyébként mit szólnak az orvosok? Semmit, mert a rozmár sosem jár hozzájuk. Évek óta nem beteg, még egy fejfájása sem volt.

Bármilyen furcsa, a cigarettának köszönheti mostani jó közérzetét. Rászokott a dohányzásra tizenhat éves korában, és a napi egy doboztól a végén eljutott a három dobozig. Amikor Máté unokája kilenc évvel ezelőtt megszületett, és babakocsival sétálni vitte, alig bírta feltolni a hegyre. „Toltam, toltam, és éreztem, hogy a nyelvem majd’ beakad a küllők közé” – emlékszik vissza. A feleségével együtt 2002 szeptemberében úgy döntöttek, hogy soha többé nem gyújtanak rá.

Úszni jár inkább, egészen addig, amíg bírja a hideg vizet – jött a következő elhatározás. Ősszel indult a fürdéssorozat, amely azóta sem maradt abba. Jakus Mihályt a legelső jégtáblák megjelenése sem tudta eltántorítani. Noha nyáron a családja is elkíséri úszni, ahogy elmúlik a jó idő, magára marad. Ha télen nulla fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, a családtagjai tréfálkoznak vele: „Vigyél gyékényt is!”

Cigizett még, amikor esténként az ágyban nem tudta összeérinteni a két lábát, annyira hidegek voltak, valószínűleg keringési problémák miatt. Amióta jeges vízben úszik, a lábai sem hidegek többé. „Teljesen helyrejött a vérkeringésem. Amikor kijövök a Dunából, annyira kipirulok, hogy úgy nézek ki, mint egy lazac. Hihetetlenül jó érzés!” – ujjong.

A Dunával mindig is szoros kapcsolatban állt. Nemcsak azért, mert Nagymaroson született: miután gépésztechnikusként végzett, öt éven át hajózott a Mahartnál (Mihály édesapja és nagyapja is hajós volt). Eleinte gépészként dolgozott a gépházban, később matrózként a fedélzeten. Sokszor egy hónapig távol volt, majd egy-két nappal a hazatérése után jött a távirat, hogy újból indulnia kell. Amikor megnősült, felhagyott ezzel az életmóddal; Nagymaroson, a vas- és műszeripari szövetkezetnél kapott állást. Csakhogy az irodai munkát nehezen viselte – lerakta inkább a sofőrvizsgát, és kisteherautóján szállította Budapestre, amit a szövetkezet helyben nem tudott megjavítani.

Átnyergelt később a nemzetközi fuvarozásra, teherautóval járta Európát. Gyakran alvás nélkül megtette az oda-vissza utat Párizsba, hetente akár kétszer is. Sosem volt balesete, szerinte ez is csak önkontroll kérdése – akár a jeges vízben úszás. A gazdasági válsággal azonban a sürgős fuvarok is megszűntek, Jakus Mihály pedig három éve nyugdíjba ment. A hatvan-valahány ezres nyugdíjból persze nehéz megélni, így ma már egy víz- és gázszerelő barátjának jár segíteni. Kitanulta a masszőrszakmát, és jó néhány kuncsaftot szerzett masszőrként is. Ám mindig azt várja munka közben, hogy mehessen végre úszni. Az a fél óra csak az övé. A Duna minden nap más, mások a színek és a hangok, csak az nem változik, hogy jó a vízbe ugrani.

Télen egyetlen dolog zavarja: a jégképződés. Ilyenkor kénytelen előre feltörni a jeget, és kis öblöt készíteni magának, ahol ki tud jönni a Dunából, különben miszlikre vágja a jég. Ha nagy a zajlás, és Mihály kiúszik a partra, majd megáll, a nekisodródó éles jégdarabok még így is könnyen elvágják a lábát.

Hideg vízzel zuhanyozik és mos fogat reggelente, a kádból rákvörösen lép ki –kezdődhet a nap. A fázás valahogy hiányzik Jakus Mihály életéből. A mínusz két fokos hidegben is rövid ujjas pólóban és szandálban jön ki elém az utcára, ő aztán tényleg egy ruhatárral kihúzza az egész évet.

A túlzott lehűléstől (hipotermia) nem fél, eddig ezzel sem volt gondja. Előfordult, hogy tizenöt-húsz percet is a jéghideg vízben töltött, de csak az ujjai gémberedtek el. Igaz, mire télen hazaér, a haja keményre fagy, ám ezt megszokta. Egyszer a nagy hidegben a bejárati ajtó kilincséhez fagyott a keze, a szomszédja meg is kérdezte, miért nem megy már be.

A jeges Duna átúszásával hírnevet szerzettSchirillaGyörgyről kérdezem – udvariasan megkerüli a választ. A 63 éves Jakus Mihály nem akar híres lenni, egyedül a saját egészségéért úszik kitartóan. „Nekem ez jó” – vonja meg a vállát. Őt sosem kísérték orvosok, csónakok és kamerák, a víznek magányosan szeret örülni.

Nemcsak az egészsége, hanem a közérzete is jobb lett, amióta a Dunában úszik. Amikor kijön a vízből, úgy érzi, mintha vérátömlesztést kapott volna. Meg aztán, meséli, olyan gyönyörű a Duna vize telente; nincs algásodás és a hajóforgalom is kisebb. Ha mostanában megáll úszás közben és lenéz, látja a saját lábát.

A hideg zuhanyhoz a hét- és kilencéves unokáinak is volt már szerencséjük. Az egészségtudatos nagyapa a tusolás végén rövid ideig hideg vizet ereszt rájuk, a gyerekek sikongatnak, de élvezik. A fiú unokája már biztosította: „Papa, ha meghalsz, úszom majd helyetted.”

Az unokákkal játszani: ennél szebb időtöltést Mihály elképzelni sem tud. Minden második hétvégén náluk alszik a két unoka, nyaranta felveri nekik a sátrat a kertben. Elábrándozik. „Úgy elaludni a sátorban, hogy egyik gyerek fogja az egyik kezemet, a másik gyerek a másikat, és mondják, hogy Misi, úgy szeretünk: ezek az igazán nagy dolgok.”