1960-ra készült el a háborúban romba dőlt budai Várkertbazár helyreállítása. Roppant összeget, harminchatmillió forintot fordított a fővárosi tanács a gaztól felvert, omladozó műemlék megújítására, további kilencmillióból pedig új létesítményeket – színpadot, éttermet, pénztárt, effélét – emeltek. A tulajdonképpeni bazárban festőművészek rendezték be ugyanis a műtermeiket, a mögötte lévő várkertben viszont 1961. augusztus 20-án megnyílt a kétezer-ötszáz vendég befogadására alkalmas Ifjúsági Művelődési Park.

Filmekből, regényekből azok is ismerik a hajdani „ifiparkot”, akik sohasem fizették ki a korban meglehetősen borsosnak számító, ötforintos belépti díjat. A fiúk nyakkendőviseletére beengedőemberek ügyeltek, s bár a legkedveltebb zenekarok – mint például a Metró-Illés-Omega szentháromsága, illetve Radics Béla és a Sakk-Matt, meg Baksa Soós és a Kex – játszottak a pódiumon, a rajongásnak megvoltak a maga szigorú szabályai.

Na de térjünk vissza az e helyt is népszerű foglalatosságnak számító tánchoz. „Budapest ezen a téren is kimeríthetetlen lehetőségeket tartogat vendégei számára. Elsősorban a vendéglátóipar szórakoztatási szolgáltatásaira kell itt kitérni, a zenés éttermekre, vendéglőkre, eszpresszókra s az éjszakai táncoshelyekre” – írta a hatvanas évek elején kiadott Budapest útikönyv, hangsúlyozva, hogy a nagyobb szállodák éttermében, illetve egyes cukrászdákban „ötórai tea keretében járhatja kedvenc táncait az ifjúság”. Délután öttől nyolcig a a legjobb helyeken rendeztek efféle szervezett találkákat: a Béke és a Royal szálló szalonjában, a Déryné eszpresszóban és a Gorkij fasori Moszkva étteremben, akárcsak a Petőfi téri Paradisóban.

Voltak emellett természetesen „sajátos, külön e célra létesített mulatóhelyek” is, amelyek az esti órákban nyitották meg kapuikat, és egészen hajnalig „rendelkezésére álltak a szórakozóközönségnek”. Ezt a célt szolgálta például a Nagymező utca 17. alatti Budapest Táncpalota, „amely mai, újjáépített, modernizált formájában a legismertebb külföldi mulatóhelyekkel vetekszik” – manapság ismét inkább Moulin Rouge-ként ismerjük –, de az Aranykéz utcai Pipacs bár és a Semmelweis utcai Jereván is szinte csábított a féktelen mulatozásra. A műsor mindenesetre az összes táncos helyen ugyanazt a receptet követte: „sok tánc és dal, minél kevesebb szöveg”.

A korabeli illemtankönyvek szerint leányok természetesen nem mehettek egyedül ezekre a szórakozóhelyekre, és ha már ott voltak, akkor is be kellett tartaniuk bizonyos szabályokat. „Nagyobb körben, vagy nyilvános helyen egyáltalán nem kötelező minden tánckérést elfogadni. Ha azonban komoly ok nélkül utasítunk el valakit, ezt a táncot mással már nem táncolhatjuk”. Ami az urakat illeti, nekik azt kellett eszükbe vésniük: „Bemutatkozni csak akkor kötelező, ha táncosnőnket asztalához viszszakísérve ott hellyel kínálnak bennünket”.

Képünk szereplői persze még nem tartanak itt.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Szabad...