Amikor tavaly áprilisban feketeruhás nővérként megismerte az ország, akkor még csak azt láttuk és éreztük, hogy ez a nő keserű és nagyon igaza van.

Azóta már az erőt is érezzük mögötte.

Jó tanácsadói lehetnek, akiket jól választott meg, és jó érzékkel dönti el, hogy mikor kell hallgatni rájuk, és mikor nem. De valószínűbb, hogy ösztönös politikai tehetség.

Amit mond, amit csinál, az mindig jó. Biztosan lesz olyan, amikor majd hibázik, talán csalódni is fogunk benne, de ennek még nem jött el az ideje.

Sándor Mária legutóbb a szombati Kossuth téri tüntetés végére rendelt öt perc csöndet.

Válasz volt ez a csönd Lázár János pökhendi és gusztustalan kijelentésére. Arra, hogy nem balhézni kell, hanem tárgyalni.

Csöndben állt a több tízezer ember a Kossuth téren, s bár eleinte zavaró volt, hogy esik az eső, utólag kiderült: dramaturgiailag jól jött, hogy esett.

Így ugyanis sok tízezer színes esernyő tette teljessé a képet, szimbolikusan is megmutatva, hogy Magyarország nem olyan, mint amilyennek a hatalom mai urai látni és láttatni szeretnék. Hiába akarják egyenruhába bújtatni, s egyen-gondolatok mögé zárni , Magyarország színes és sokszínű, sokféle ember és gondolat hazája.

Megrendítő volt ez az öt perc Magyarország számára, filmrendező sem kívánhat magának ennél tökéletesebb képet. Talán csak Hitchcock, akit a feszültség nagymestereként ismerünk, ő érhet a nyomába. Aki látta a Madarak című filmjét, az tudja, hogy a történet mindig ott a legfélelmetesebb, ahol éppen nem történik semmi. Amikor csend van és némaság.

Mert ilyenkor tudni lehet, hogy előbb, vagy utóbb történik valami. Valami, ami rettenetes, valami, ami szörnyű. Nincs félelmetesebb, mint a félelemre várni.

Ezt érezte meg Sándor Mária, amikor a Kossuth téren elrendelte az öt perc csöndet. Akkor még nem tudtuk, hogy maga találta ki, vagy valaki másnak az ötlete volt. A pillanat szülte az ötletet, vagy jó előre kitalálta ezt a néma, Magyarország jövőjét befolyásoló performance-t. (Azóta tudjuk, hogy egy szegedi fórumról hazafelé jövet, a kisbuszban pattant ki az ötlet egyik társától. Eredetileg tíz perc lett volna a csönd, de Mária érezte, hogy ennyi túl sok, ezért megfelezte.)

Ennek a szombati, Kossuth téri csöndnek az ereje félelmetesebb volt, mint amikor 2006-ban az utóbb békésnek hazudott tüntetők felforgatták a fél várost. Rendőrökre támadtak, autókat gyújtottak fel, és hős csapataik élén – némi Túró Rudi vételezése céljából - elfoglalták a televízió székházának büféjét.

Akkor nem beszéltek balhéról a hatalom mai urai.

Most csak a csönd volt a Kossuth téren. Nagy, erőt sugárzó, országnyi csönd.

Zászló még nincs, de a tábor már gyülekezik.

Derék urak, akik talán még emlékeztek a Madarak című filmre: tudjátok, ilyenkor szokott történni valami.