Vasárnap délután. Vénasszonyok nyara, a körút Dob utca és az Oktogon között még mindig lezárva. Mellettünk a nénike kommandó két illusztris oszlopa. Az egyikük szó szerint oszlop, nagytestű, szőkére festett hölgy kommunikál a mellette álló nyiszlett öregasszonnyal.

– Az arabok már itt is robbantanak – mondja. A nyiszlett néni bőszen bólogat.

– Maga elhiszi ezt a hülyeséget? – kérdezi hirtelen a mellettük álló, harmadik nő. Ő nem volt benne a képben, véletlenül vetődött oda, idegen test ebben a közegben,

– Ez egy zsidó kérdés volt – feleli a szőke helyett a nyiszlett néni. Majd még gyorsan hozzá teszi. – Az USA áll az egész mögött. Meg a zsidók.

– Honnan tetszik tudni?

– Olvastam a Kapuban. És egy fiatalember is mondta. Egyetemista.

Volt már szerencsém a nénike kommandókhoz korábban is. 2006-ban például, közvetlenül a választások előtt. Kutyát sétáltattam, amikor odajött két kedvesnek látszó hölgy, és megkérdezték, hogy megsimogathatják-e a kutyát.

– Persze – mondtam. – Tessék csak, nyugodtan, nem bánt.

– Milyen aranyos kutya! – mondta az egyik néni.

– Igen – válaszoltam. – Mi is szeretjük.

– Nem úgy, mint a Gyurcsányt – mondta a másik. – Ha megint megválasztják, emelik az adókat.

Már indult is a beszélőgép. Amikor látták, hogy nem vagyok vevő a szövegükre, gyorsan elköszöntek.

Fél óra múlva, visszafelé jövet a sétából, látom, hogy már másik kutyát simogatnak, és másnak mondják ugyanazt, rendületlenül.

Vasárnapig nagyjából tudjuk, hogy mi várható. Nagyjából ugyanaz, mint ami az elmúlt bő egy évben, csak, ha lehet, még magasabb fokozaton. Plakátok, amerre a szem ellát, újsághirdetések és tévéreklámok, ami a csövön kifér.

Költséges dolog a félelemipar, milliárdokba kerül, hogy október 2-án ne csak tudjuk, de fel is mondjuk a leckét.

Meg kell védeni Magyarországot. És Európát persze, mint ahogyan tettük azt az elmúlt ezer évben számtalanszor. De addig még hátra van hét nehéz nap. Még meg kell hallgatnunk néhányszor Simonka képviselőt, aki a most másfél éves lánya miatt aggódik. Hogy 15 év múlva elviszi majd egy muszlim ember harmadik feleségnek. És ki tudja, Szijjártó, valamint Lázár miniszterek hány újabb no-go zónát fedeznek fel a Nyugat-Európa nagyvárosaiban.

Október 3-a után már nem lesz mese. Bárhogy is alakul a népszavazás, eredményes lesz, vagy kudarc, a miniszterelnök már tudja, hogy mi lesz. Ő maga mondta ezt, és azt is, hogy még nem mondja meg, mi a terv.

Majd csak akkor.

Nekem azért lenne egy-két javaslatom a derék uraknak, hogy mit tegyenek.

El kellene kezdeni kormányozni. Mert az elmúlt években ezt el méltóztattak sumákolni. Pedig valamit illő lenne kezdeni végre az oktatással, az egészségüggyel, a gazdasággal.

Magyarországgal.

Nem rombolni, hanem építeni. És nem a szólamok szintjén, hanem valóságosan.

Mert, még ha ma nehéz is elképzelni, de október 2-a után is lesz élet. Nem lesz könnyű, mert a belénk fecskendezett gyűlölet hosszú évekre megfertőzte a lelkeinket, de szívósak vagyunk, és túléljük ezt is.

Az azonban nem mindegy, hogy milyen állapotban kapjuk majd vissza az országunkat. Mert valamikor visszakapjuk, még a Fidesz hatalma sem tart ötökké. Egyszer, a nem túl közeli jövőben, távoznak a hatalomból, de mi, úgyis, mint magyar emberek, maradunk.

Ők ellesznek azután is valahogy, a felhalmozott milliókból kihúzzák valameddig, de jó lenne tudni, hogy velünk, többi magyarokkal, mi lesz?

Én azért, jobb híján, reménykedem. Hogy talán mégsem olyan ez az ország, mint amilyennek mostanában látszik. Hogy, bár mindig vannak olyanok, akiket hosszasan lehet hülyíteni, de sok embert sokáig hülyíteni talán mégsem sikerül.