Képzeljük el, hogy milyen lesz Magyarország tíz év múlva.

Tíz év múlva már nem Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke. Nem a szocialisták (DK, Együtt-PM, vagy egy ma még ismeretlen erő) taszítják majd le a trónról – Orbánt az övéi fosztják meg a hatalomtól. Azok, akik idővel felismerik, hogy a vezér meggyengült, már nem ura a saját akaratának, szellemi képességei fogytán, fizikai bajai egyre nyilvánvalóbbak, olyannyira, hogy már nagy nehézségek árán sem lehet titkolni az emberek elől.

Tíz év múlva Lázár János lesz a miniszterelnök.

Lázár János jó miniszterelnöke lesz ennek az országnak. Nem minden országnak lenne jó miniszterelnöke, a legtöbb helyen nem is lehetne belőle miniszterelnök, de Magyarország igen alkalmas hely arra, hogy Lázár Jánosból bármi legyen.

Simulékonyság és keménység, visszafogottság és gátlástalanság, diplomáciai érzék és annak a hiánya.

Akinek mindene van, az annyit is ér.

Magyarország Lázár kormányzása idejében már kifelé tart az Európai Unióból. Az uniós országok ugyanis addigra végképp megunják, hogy Lázár elődje, Orbán Viktor és kormánya folyamatosan sértegeti őket. Hogy csak a piszkos pénzük kell a magyaroknak, de az nagyon. Elzárják a pénzcsapokat, vagy az utalásokat átláthatósághoz kötik. Akkor meg ugye, minek nekünk az Unió? Az értékeit megvetjük, csak a pénzük kell, de pénzt máshonnan is tudunk szerezni. Igaz, drágábban, de ezt nem kötjük a nagyközönség orrára.

Kifelé tartunk tehát az Unióból, fél lábbal már kint is vagyunk belőle. Nem ők ebrudalnak ki bennünket, bár nagyon nem is marasztalnak – mi magunk hagyjuk ott a közösséget. Önként és dalolva.

Népünnepélyek kísérik majd országszerte a kilépésünket szentesítő népszavazást. A magyarok kétharmada a kilépés mellett fog szavazni. (Ezzel egyidőben belépünk a KGST-be, melynek az első időkben két tagországa lesz: Oroszország és Magyarország.)

Felépülnek az első balta-összeszerelő üzemek.

Lázár miniszterelnök egyre gyakrabban beszél majd az Orbán-korszak visszásságairól. Nem nevezi bűnnek őket, ahhoz még túl közeli a Kedves Vezető országlása, de a negatív jelenségeket azért már időnként megemlíti. Hogy csak duma volt az államadósság elleni harc, és szemfényvesztés a rezsicsökkentés. Németh Szilárdról cikksorozat jelenik meg a Magyar Nemzetben, leleplezik, hogy mennyit nyert a rezsicsökkentésnek nevezett bohózattal. Az egykori csepeli polgármester Azerbajdzsánban kér menedéket.

Lázár tudja, hogy a szabadrablás ideje lejárt, amit lehetett, azt már szétosztották egymás között, ettől kezdve már csak kisebb, finomabb lenyúlások lehetségesek. Felépült már minden stadion, alig győzték az urak üdvözlő beszédekkel.

Mostantól termelni is kellene valamit, de termelni csak akkor érdemes, ha a terméket el lehet adni. Belföldön, ha van vásárlóerő, vagy külföldön, ha van rá szándék, hogy megvegyék a magyar árut.

Lesz ellenzék is persze, nem túl jelentős lélekszámú, de szabad szellemű, egymással vitázó emberek és pártok halmaza. Ők maguk nem is erőltették a saját létezésüket, de Lázár akarta, hogy legyenek, beíratta az Alaptörvénybe, hogy ellenzéknek lennie kell, mert ettől demokratikus egy ország.

Meg különben is: szórakoztatja őt az ilyen.

Még bátorítja is az ellenzéket, a vállukat lapogatja, időnként pénzzel segíti a létezésüket.

Lám, engem még az ellenzék is szeret, mondja majd Lázár János miniszterelnök, miközben a mellvédről integet az őt üdvözlő célzattal kivezényelt negyedmillió közmunkásnak.

Ilyen lesz Magyarország tíz év múlva.

De lehet, hogy még ennél is ilyenebb.