Azt tetszik kérdezni apuka és anyuka, hogy miért lett ilyen rossz a bizonyítványom? Hogy miért lettem majdnem tökutolsó Európában? Miért csak a görögöket tudtam megelőzni? Hogy lehet az, hogy másoknak jobban nőtt a GDP-jük, mint nekem?

Tessék? Hogy miért csaptam be mindenkit? Miért hajtogatom, hogy Magyarország jobban teljesít?

Ugye, ez volt a kérdés? Biztos, hogy ezt tetszettek kérdezni? Mert nem akarok másra válaszolni, mint arra, amit kérdezni tetszettek.

A többiek szabálytalanul játszottak. Mind. Sportszerűtlenül. Lejtett a pálya. Velük volt a bíró.

Tessék? Hogy ez nem bírósági tárgyalás, hanem gazdaság?

Annál fájóbb, hogy a többi ország más szabályok szerint játszott, mint én.

Nem költöttek annyit uszító kampányokra, mint én. Tetszenek érteni, apuka és anyuka? Meg a korrupciót sem nézték el, hanem leváltották, és bíróság elé állították azt, aki csalt, vagy lopott.

Mit tetszett kérdezni? Hogy én miért nem?

Mit miért? Mit nem? Hogy miért nem léptem fel a korrupció ellen?

Mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy jobban teljesítsek.

Tessék? Hogy ez nem sikerült? Dehogynem. Benne van minden újságban, tele van vele az összes televízió: Magyarország jobban teljesít.

Na ugye! Próbálták volna a többiek is, ugyanúgy, ahogyan én. Fölöslegesen kidobott milliárdokkal, senkinek sem kellő luxusvásárlásokkal.

Itt vannak például a románok. Van a románoknak felcsúti kisvasútjuk? Amin nem utazik senki? Stadionjuk, amelyik kong az ürességtől? Felköltözik a miniszterelnökük a várba? Vettek 30 millióért használt Steinway zongorát egy négymilliárd forintos kis kulipintyóba?

Ha ezt tették volna ők is, akkor még a felét sem fejlődték volna, mint én.

Na ugye!

Én a nehezebb utat választottam. De majd meg tetszenek látni apuka és anyuka, hogy meglesz a gyümölcse. Egyszer majd még biztosan büszkének tetszenek rám lenni. Jó, most még a szégyen van, mindenki elhúzódik tőlem Európában, mint a leprástól, de ez csak a látszat. Most valóban úgy néz ki, mintha tényleg lemaradtam volna. Tudom ám, hogy rajtam röhög mindenki, ujjal mutogatnak rám.

De, tessék nekem elhinni, mert komolyan mondom, amit mondok: eljön még az én időm. Amikor majd irigyelnek, mert nekem lesz a legjobb bizonyítványom.

Tessék? Hogy az mikor lesz, és addig is, mit mondjon majd apuka és anyuka a rokonoknak? Meg a barátoknak? Akik kérdezik, hogy mitől ilyen pocsék a bizonyítványom, miért állok bukásra mindenből?

Azt kell nekik mondani, amit én is szoktam, ha valamiről kérdeznek: hogy nem is értem a kérdést.

Ja, még valami: apuka és anyuka, ne tessék mostanában újságokat nézni. Internetet meg pláne nem. Csak azokat, amiket én fizetek. A többiek mind butaságokat írnak.

Hogy leszakadtam, nem csak Európától, de még a régió többi országától is. És ha a Junijó nem ad nekem több pénzt, akkor még jobban le fogok szakadni.

Ilyeneket írnak. Ne tessék ilyeneket olvasni az apukának, meg az anyukának, mert utána rosszkedvűnek tetszenek lenni.

Hát úgy nézek ki, mint aki le van szakadva?

Most nyomtatom a plakátjaimat, azokat tessék olvasni. Van tévém, meg rádióm is. Nem is egy. Azokat tessék nézni, hallgatni.

Hogy mitől lesz majd jó a bizonyítványom?

Ne tessék miattam aggódni: ha másképp nem megy, veszek magamnak egyet.